VI. A HOLT LAGÚNÁK
VI. A HOLT LAGÚNÁK
Mestrén túl elhagy bennünket a kertek tájéka, s következnek a holt lagúnák.
Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas, sömlyékes, vízi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe. Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek körött haragosbarna színű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buckák, tele nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e tömkelegnek nincsen járható útja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger ez, árapály nélkül.
Hogy Attila hunjainak paripái e kísértetes tájtól visszariadtak, azt hiszem. S az „Isten ostora” lett Velence alapításának indoka. Az Istennek még ostorcsapásában is teremtőerő van.
E visszariasztó holt lagúnákon vonul keresztül a vasúti töltés mérföldeken végig; míg végre elmaradnak a lidérctanyának való zsombikok kuszált mértani ábrái s belefutunk az igazi tengerbe: az ezüstszínben ragyogó turmalin átlátszóságú nagy vízegyetem szétterül előttünk. A füstokádó vasszörnyeteg, mennydörgő száz kerekével, fut végig a hullámok felett, mint egy tűzszemű, kígyótestű unicornis. Szent János apocalipticus csodája megtestesülve: mérföldnyi hosszú kőhíd fogta járom alá a tengert; nagyobb mű Traján hídjánál a Dunán, nagyobb Xerxesénél a Bosporuson; s a tenger ködéből elénk emelkedik, mint egy álom, mint egy délibáb, mint egy a gyöngyház színeivel rajzolt, lefesthetetlen kép, a tenger vőlegénye: Velence.
