AZ ÚJSZÖVETSÉG
AZ ÚJSZÖVETSÉG
A keresztény Biblia második, terjedelemben jóval szerényebb főrésze az Újszövetség vagy, régiesebben, az Újtestamentum. Ez a főrész a Krisztus működése nyomán keletkezett új vallás, a kereszténység kanonikus iratait tartalmazza. A megnevezés egyfelől kapcsolatot jelez az Ószövetséggel – vagyis olyan szövetségről szól, amely Isten és földi kiválasztottai között köttetett –, másfelől el is különíti magát tőle, amikor kifejezi, hogy egy más, újabb szövetségről van szó.
Az eredeti szövetség – héber szóval börit – sok ezer ével ezelőtt jött létre az Úr (Jahve) és a választott nép, a zsidóság között; e nép képviseletében Mózes vette át a szövetség alapokmányát, a Törvényt a Sínai-hegyen. Ennek az egyezségnek a lényegét az Úr fogalmazta meg ily módon: „Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19,5–6) A villámoktól és mennydörgéstől kísért, zordan ünnepélyes szózatot egy halkabb és informálisabb isteni megnyilatkozás előzte és alapozta meg, az ígéret, amely a háráni éjszaka csendjében érte el Ábrahámot: „És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged… és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei.” (1Móz 12,2–3)
A keresztény felfogás szerint – amelyet Szent Pál igehirdetése alapozott meg – a Törvény jegyében köttetett szerződés az ember tökéletlensége miatt nem hozta el a teljes megigazulást, azaz a szabadulást a bűn hatalmából; már Jeremiásnál (31,31–34) olvassuk Isten ígéretét egy újabb, bensőbb szövetségről. Isten tehát újabb szövetséget szerzett fia, Jézus Krisztus révén, aki megtestesülésével és kereszthalálával megnyitotta az utat az üdvözülés felé, és immár nemcsak a zsidóság, hanem az egész emberiség számára. Ez hát az új frigy, amely a maga előzményeivel és következményeivel együtt az Újszövetség tárgyát képezi.
Hagyományosan él még az Újtestamentum (és persze az Ótestamentum) megnevezés is, főképp a protestáns szóhasználatban. Így mintegy az Írás egy másik aspektusát, isteni sugalmazottságát szemlélhetjük: a szent iratokban Isten „testálta ránk”, mintegy végrendelet formájában, örökkévaló üzenetét. A kettős név hátterében voltaképpen fordítási problémák állnak. Amikor az Ószövetséget először fordították görögre – ez volt a híres Septuaginta, azaz „Hetvenes” fordítás a Kr. e. III. században –, a héber böritet a görög diathéké szóval adták vissza. Helyesen tették, hisz az szerződést jelentett. Idők során azonban módosult a görög szó jelentése, s amikor a neves latin Biblia-fordítás, a Vulgata készült, vagyis jó hatszáz év múlva, már leginkább végrendeletet értettek rajta. Így aztán Szent Jeromos az ennek megfelelő latin szót, a testamentumot használta (Vetus Testamentum, Novum Testamentum), s a nyugati kereszténységben ezért lett általánossá ez a megnevezés.
AZ ÚJSZÖVETSÉG KÖNYVEI
A SZINOPTIKUS KÉRDÉS
A NÉGY EVANGÉLIUM
AZ EVANGÉLISTÁK
AZ EVANGÉLIUMOK HITELESSÉGE
