A LÁZADÁS KIROBBAN
A LÁZADÁS KIROBBAN
)
)
Élt Jeruzsálem közelében, a kis Modin városában egy tekintélyes pap, Mattatiás. Öt fia volt, János, Simon, Júdás, Eleázár és Jonatán. Mindegyiknek volt mellékneve is; Júdást példának okáért Makkabeusnak hívták, mert az ökle kemény volt, mint a pöröly.
Ez a Mattatiás sokat kesergett szívében, amidőn látta, hogy a pogányság és az istenkáromlás egyre inkább terjed Izrael fiai között, hogy a templom kifosztva és meggyalázva, a szent város félig romokban hever, és hogy az Úr híveit kegyetlenül sanyargatják. Fiaival együtt megszaggatta ruháját, és vezeklőköntöst öltve gyászoltak az Úrért.
A király megbízottai Modinba is elérkeztek, hogy pogány oltárt állítva, áldozatra késztessék a zsidókat. Mattatiáshoz így szóltak:
– Te itt nagy tekintélyű ember vagy, s mások is a te szavadra hallgatnak. Áldozz elsőnek, mint tette Júdea és Jeruzsálem népe, s akkor fiaiddal együtt a király barátai közé fogad.
– Ha mindenki elhagyja is atyáink hitét – felelte Mattatiás –, én és fiaim meg a rokonságunk kitartunk mellette, és az Úr törvényétől se jobbra, se balra nem térünk el!
Ekkor Modin egyik lakója előlépett, hogy az oltáron bemutassa az előírt áldozatot. Az idős papot e látvány szent haraggal töltötte el, nekirontott a hitehagyottnak, és öklének egy csapásával leütötte az oltár előtt. Ezután a királyi tisztviselőre vetette magát, aki az áldozatra igyekezett rávenni őt, és azt is agyonütötte; a többi királyi ember jobbnak látta elmenekülni. Ezután Mattatiás így szólt a város egybegyűlt lakóihoz:
– Aki az Úrral tart, és buzgalmat érez szívében az ő Törvényéért, az kövessen!
És fiaival meg maroknyi hívével elvonult a hegyekbe, ott hagyva mindenüket a városban.
Akkoriban már sokan voltak rajtuk kívül is, akik a zaklatások és üldözések elől a pusztába menekültek, magukkal vive családjukat és nyájukat. A jeruzsálemi várban állomásozó görög helyőrségnek jelentették, hogy sokan a királyi rendelkezések elől pusztai barlangokba húzódtak, és egy csapat katona nyomban elindult a felkutatásukra. Rájuk is találtak, és felszólították őket, hogy jöjjenek elő a barlangokból, és tegyenek eleget a királyi rendeletnek. Ők azonban ezt megtagadták. A katonák akkor rájuk támadtak, másutt meg nagy tüzeket raktak a barlang szájánál. Mivel szombatnap volt, a szorongatott zsidók nem ragadtak fegyvert, még egy követ sem hajítottak támadóikra, hanem szótlanul elestek a kardcsapások alatt, vagy asszonyaikkal és gyermekeikkel meg barmaikkal együtt ott vesztek a füstben, mégsem lettek hűtlenek a Szövetség törvényéhez.
Mattatiás és fiai ennek hírét hallván meggyászolták elesett testvéreiket, de egymás közt ezt mondták:
– Nem hagyhatjuk lemészároltatni magunkat, mint a barmokat, hiszen így hamarosan egy sem marad közülünk, ezt pedig az Úr sem akarhatja.
És úgy határoztak, hogy szombatnapon továbbra sem kezdenek harcot, a Törvény tilalmához híven, de ha bárki ellenük támad, akkor védekezni fognak.
Mattatiásnak és fiainak kisded csapatához egyre többen álltak a végsőkig keseredett bujdosók közül. Mellékutakon, éjnek évadján lopóztak be a falvakba, városokba, és egybehívták a rokonokat, barátokat és minden olyan férfit, aki híve maradt az Úrnak. Közéjük állt egy csoport haszideus is, ezek bátor férfiak voltak, rendíthetetlen vallói a Törvénynek. Ily módon a bujdosók serege hamarosan nyolcezer harcost számlált. Júdea hegyei között, félreeső és jól védhető helyeken táboroztak, de közben szertejártak, hogy lecsapjanak a pogány katonákra és királyi emberekre, akik a népet sanyargatták. Azokat is megbüntették, akik Jahvéhoz hűtlenek lettek, és mindenfelé lerombolták a pogány oltárokat. Ahol körülmetéletlen fiúgyermeket találtak Izrael földjén, azon szülei ellenére is elvégezték a Törvény előírta műveletet.
Az agg Mattatiás érezte az időben, hogy napjai végéhez ér, ezért magához hívta fiait, és így szólt:
– Most még az Úr keze súlyosul Izraelre bűnei miatt, a gyalázat és a pusztulás napjait éljük. Ám tudjátok, hogy a próbatétel ideje ez, és ahogy Ábrahám, József, Dávid és atyáink közül annyi más megállotta próbáját, és ez megigazulására lett, azonképp, gyermekeim, ti is harcoljatok félelem nélkül a Törvényért, és ha kell, adjátok életeteket a Szövetségért, amelyet atyáinkkal kötött az Úr. Így fogtok hervadhatatlan nevet szerezni Őelőtte. Nézzétek bátyátokat, Simont, aki bölcs ember, legyen ő atyátok, s hallgassatok mindenben reá! És íme, az ő öccse, Júdás, akinek ökle mint a pöröly, és erő tölti el gyermeksége óta! Vezesse ő a harcotokat a pogányok ellen, hogy megbosszuljátok Izrael vérét és gyalázatát!
Megáldotta ezután fiait, és megtért atyáihoz.
A müsziai Apollóniosz, a király hadvezére a lázadás hírére sereget toborzott pogányokból és szamáriaiakból, de Júdás eléje vonult, megverte a sereget, és őt magát megölte. A zsákmányból, amit csapatai ejtettek, csak Apollóniosz kardját vette el, és azontúl azzal küzdött minden csatában.
A királyi csapatok vereségét meghallva Szeron, a sereg vezére még nagyobb hadat állított fel istentelenekből, és megindult Júdeába, hogy bosszút álljon a lázadókon. Bét-Horonnál járt, amikor Júdás kisded csapatával ellene vonult. Emberei meglátták a hatalmas pogány sereget, és így szóltak hozzá:
– Miképp szállhatnánk harcba ennyi emberrel, mikor alig néhány százan vagyunk, ráadásul régóta nem ettünk, és nem pihentünk?
Júdás azonban ekképpen felelt:
– Nem a nagy seregen áll a győzelem, hiszen a segítség az égből jön. Kevés ember is körülkeríthet és legyőzhet sokakat, ha az Úrért harcol!
Támadásra vezényelte embereit, és valóban velük volt az Úr, mert megfutamították Szeron seregét. Nyolcszáz embert megöltek közülük, és a megmaradtakat a bét-horoni lejtőktől a síkságig űzték. Ennek a csatának híre ment, és nagy nevet szerzett Júdásnak a körülöttük élő népek között.
