Zlinszky Istvánnénak
Zlinszky Istvánnénak
Collegno (al Baraccone), 1878. február 18.
Nagyságos Asszonyom!*
Zlinszky Istvánné úrhölgynek. Ez az úrnő volt ugyanis az, ki Kossuth Lajos édes atyjának sirját a végpusztulástól megmentette és azt emlékkővel ellátta. K. F.
Ajánlva küldött levelek többnyire igen későn, néha éppen nem jutnak kezemhez. Pusztán lakom, a hol posta nincs. A közönséges módon küldött levelek házhoz hozatnak, de az ajánlottak átvételére magamnak kell mennem a szomszéd faluba. Néha (mint most is történt) hetekig nem mehetek. Ilyenkor aztán megesik, hogy feledésbe mennek a soká heverő levelek a nem éppen szakavatottan kezelt falusi postán. Így történt, hogy Nagyságodnak még a mult decz. 30-án kelt igen-igen kedves levele csak az illető postahivatal tudakozódására tett kutatás folytán jutott ily nagy későn kezemhez. Megilletődéssel olvastam kegyes sorait. A legmélyebb hálaérzettel köszönöm kegyeletes érdeklődését, gondoskodását, fáradozását, melyet kedves jó atyám elhagyatott sirjának a pusztulástól megóvása körül tanusítani méltóztatott.
Én az önkény foglya voltam, midőn atyám meghalt. Nem én zárhattam le szemeit, – s 29 év óta hontalan, sirját sem én gondozhatom. – Legyen Ön áldott, Asszonyom, hogy a fiui kegyelet adóját a lelkes honleány tevékeny részvétével nagylelküen pótolni vállalkozott.
Atyámat a halál sok hazafi bútól, bánattól mentette meg, mely nekem, életfáradt fiának, osztályrészül jutott. Csak már végén volnék.
Én idegen földben fogom aludni az örök álmot, ott, a hol alusszák szeretteim: nőm, leányom.
Csak legalább azon biztos reménynyel szállhatnék siromba, hogy a föld, melyben atyám hamvai nyugosznak, nemzetem földje marad, mint volt a multban ezredéven át.
Kimondhatlanul fáj lelkemnek, hogy még azt is meg kellett érnem, hogy e felől magamat biztosnak nem érezhetem.
Hazám jövője sötét képben áll lelki szemeim előtt. Irtóztató veszélyek felé látom sodortatva nemzetemet azoknak példátlan vaksága által, kik sorsát tehetetlen kézzel intézik. Oda vitték a dolgot, hogy nemzetünk az élet-halálharczot, mely létele fölött dönt, már csak a gyáva megadás öngyilkosságával kerülheti ki. – S bizony-bizony meglehet, hogy a hazán, melyet atyám és én oly hiven szereténk, osztozkodni vágyók harczi lovai fogják széttiporni a hantot, melyet Ön, t. Asszonyom, oly nemes kegyelettel gondja alá vőn.
De bizzunk nemzetünk erélyében, melyen már annyi vihar megtörött. Hanem bármit is hozzon a jövendő, vegye Ön, Asszonyom, megilletődött szivem forró hálájának kijelentését jóságáért; nem engedély, nem beleegyezés az, a mi Önt tőlem megilleti, hanem a legőszintébb köszönet, melyet azon kéréssel nyujtok át Önnek és mindazoknak, kik Ön nemes szándékának megvalósításához hozzájárultak, hogy legyen tovább is atyám sirjának őrző angyala.
Maradok legmélyebb hálaérzettel Nagyságod alázatos és lekötelezett szolgája
Kossuth Lajos.
