Kossuth – Türr altábornagynak.
Kossuth – Türr altábornagynak.
Turin, 1864. január 10.
Sok, de, fájdalom, sem nem kellemes, sem nem igérletes értekezleteim voltak elutazása óta a miniszterekkel.
Ismerve a függést a párisi széltől, az, a mit ez értekezletekből tanultam, arra határozott, hogy ne küldjem el a leveleket, miket Napoleon herczeghez s Pietri senatorhoz elkészitettem. Ha nem kérdem, hogy számíthatunk-e valami támaszra? ignorálhatom, bár tudom, hogy nem számíthatunk; – de ha megkérdem, constatiroztatik a divergentia, s ezt nem tartom tanácsosnak. Okom van gyanítani, hogy épen most teljességgel nem alkalmas az idő Párisban kopogtatni.
Nem küldöm el a leveleket.
A miniszterekkeli értekezlet alatt egy dolog különösen felötlött nekem.
Azt mondák: Ön (hogy már én) mindig cathegorikus igent vagy nemet kiván; mi pedig azt nem adhatunk, mert még nem vagyunk elhatározva, hogy mit teszünk – a körülményektől függ minden – (ez aztán a bölcsesség, állunk s várjuk, hogy lök-e valaki valamerre, ha nem lök, hát csak állva maradunk!!) »minden« (így folytaták), »a mit mondhatunk, ennyiből áll – hogy, ha mi magunkat háborúra határozzuk, annyira érezzük a magyar segitség szükségét, hogy »vous n’avez qu’ŕ nous poser vos conditions«, de ha Önök initiálják a harczot, felkelésüknek komoly tactikai fontosságot kellend nyernie, az »il vous faudra avoir gagné quelques batailles rangées«, hogy mi Önöket követni magunkat elhatározzuk, a holmi guerilla harczocskák által mi nem engedendjük magunkat entrainirozni, azt categorice kijelentjük, hogy azzal semmire sem lehet menni, mutatja Lengyelország, legfeljebb ha 30-40 ezer osztrákot tarthatna mozgásban az ily harczmodor, – s ez nekünk nem elég előny arra, hogy magunkat s Olaszország sorsát Önök horgára akasszuk.
Az emphasis, melylyel az aláhuzott szavakat mondák, arra mutatott hogy czélzással szólanak. Honnan e czélzás? én nem adtam reá alkalmat, mert ha az eszmének több fontosságot tulajdonítok is mint ők, azt tudom, hogy erre is eszközök kellenek, különben a dolog jámbor óhajtás marad. – De hát miként jöttek e czélzatos szabadkozásra!! nem értem. Ha csak nem Cav . . . to.
Jámbor emberek! meg nem állhattam, hogy meg ne mondjam nekik, hogy: de hiszen, édes urak, ha egyszer mi oda jutottunk kigyelmetek nélkül, hogy batailles rangées-kat vívhatunk s nyerhetünk, nincs nekünk akkor szükségünk kigyelmetek késő barátságára, s nem is lesz okunk Önök érdekeivel alkudozni. Elvégezzük mi akkor a magunk dolgát az Önök gratiája nélkül is. Nekünk a végett van Önök segítségére szükségünk, hogy csatarendbe sorakozhassunk, miszerint aztán Önöket is, magunkat is megszabadíthassuk – mert »tenez le pour dit«: nélkülünk végetek van. Csatákat nyerhetnek talán (?) az osztrák ellenében, de erejét meg nem törhetik Olaszhonban – az osztrákot csak a Dunánál lehet megtörni, másutt sehol.
Azt is megemlítém, hogy, ha minket isoláltan el akarnának is hagyni saját kárukra, je les défie Velenczét elhagyni, habár ott csak guerilla-harcz ütne is ki; kisikamlanék a hatalom szála kezetekből, – s alkalmasint Turin kezéből is, ha azt merné tenni.
Ugy látszik, vagy úgy mutatják, hogy nem félnek Garibalditól – de én biz azt nem igen hiszem.
Minő borzasztó bakokat tud lőni a parlamentben, az a Bixio, »ő bizon Genuát is kész oda adni úgy mint Nizzát, – ha szükség«. – És egy miniszternek sem jutott eszébe protestálni e gondolat ellen, mint Ricasoli tette. Az emberek azt beszélik, hogy Bixio szava nem volt czélzás nélkül. Én csak azt tartom, hogy borzasztóan ügyetlen szó volt.
Meddig marad még Párisban? hogy ha netán a körülmények egy kissé fordulnának, – tudjam magam mihez tartani.
Maradok szives nagyrabecsüléssel s üdvözlettel barátja
Kossuth.
