Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Turin, 1891. márczius 21.
Kedves Barátom!*
* Helfy Ignácznak e levél kiséretében »Kossuth és Széchenyi« czímmel, a megyei szervezetről szóló, itt következő, értekezést küldte meg. Ez a tanulmány eredetileg »Visszaemlékezés Széchenyire« czímmel az »Iratok« V. kötetébe volt szánva, később azonban a kötetek tárgya változást szenvedett, azokból kiszorult. K. F.
Az Önök pártja – mint a törvényhozás részese – a legszentebb kötelességét szegné meg, ha a leglankaszthatlanabb kitartással be nem váltaná azt, a mit Ön királyuknak a párt elhatározottsága felől mondott.
Rettenes művelet vitetik véghez az önkormányzat elvén Magyarországon. Az a törvényjavaslat valóságos attentatum, még pedig kettős attentatum: a magyar alkotmány sarkalapzata ellen, melyre harmadévi (turini) beszédemben pár szóval rámutattam, és attentatum a politikai szabadság legelemibb fogalma ellen, a mit e szó fejez ki: intézményes önkormányzat.
A miniszteri mindenhatóság azt mondja a megyéknek: én nevezem ki közigazgatások minden közegét; én rendelkezem velük; nekem felelősek; de te megye azért önkormányzati intézmény maradsz, mert jogod van nézni, hogy mit csinálnak veled az én közegeim, melyeknek te nem parancsolsz, s ha fáj valamid, hát panaszkodhatol. És ezt felügyeletnek, ellenőrzésnek nevezik. – Ily felügyeleti, ily ellenőrzési joga a faluvég putriját lakó czigánynak is van.
Nem akarok taglalni; csak egy pár észrevételt teszek. Azt mondják: államosítják a közigazgatást. Micsoda borzasztó furfang ellentétbe helyezni a megyék eszméjét az állam eszméjével és a kormány számára elkobozni az állam minőségét. Hiszen minden önkormányzati intézmény állami intézmény, minden megyei functio közege állami functio közege. Elvenni a megyétől a közigazgatási közegek választását és a velük való rendelkezést nem államosítás, hanem kormányosítás, – kormány és állam nem egy dolog. Amaz ennek csak egyik közege, de nem egyedüli közege. Ne engedjék Önök a miniszteri omnipotentiának az államiság eszméjét usurpálni.
Figyelmeztetem Önt, hogy az az ármányos törvényjavaslat a megyei rendszert csak úgy pertractálja, mintha csak közigazgatási közeg volna és semmi több és semmi más. Pedig az nemcsak ez, hanem Magyarország alkotmányosságának védbástyája is. És mi által lett azzá? Épen az által, hogy a kormány egyenes ellátásán kívül eső ügyekben az nem rendelkezhetett közvetlenül a megyék végrehajtó közegeivel, hanem a magyar alkotmányosságnak alapja, a nihil de nobis sine nobis folytán a megye közönségéhez intézve rendeleteit. A végrehajtó tisztviselők azoknak hivatalos tudomására is csak a megye határozata által juthattak, s a megye őrködött, hogy az ország alkotmányosságát sértő rendeletek végrehajtás alá ne kerülhessenek. Mégis történt, hogy a hatalom fogságra vetette a megyei tisztségviselőket, a kik arra hivatkozva, hogy ők a megye határozatainak végrehajtó közegei, a kormány alkotmánysértő hatalmának eszközeivé nem vállalkoztak. Itt-ott lehetett, lett is belőle zaj, baj, rendetlenség, hátramaradás; de az tagadhatatlan tény, hogy ennek köszönheti Magyarország, hogy az austriai ház országlása alatt osztrák provinciává nem lett; s az érdekeket fontosságuk szerint kell sorozni – ennek köszönhetjük, hogy él magyar, áll Buda még!
Mondják, hogy erre nincs többé szükség, mert most parlamentáris ellenőrzésnek alávetett felelős miniszteri kormányzat van. Hát hiszen én indítványoztam annak a kormányzatnak behozatalát. – S mondhatom Önnek, hogy a mikor indítványoztam, bizony jobb véleménynyel voltam practikuma felől, mint a minőnek azután másutt is, de különösen 67-ben és 67 után Magyarországban tapasztaltam; – és mégis én és társaim, kik a parlamentáris kormányrendszert megalkottuk, a magyar megyei szerkezetnek egész épségben fentartását hazánk alkotmányossága védbástyájának jelentettük ki, s isten a megmondhatója, hogy bizony volt rá okunk.
Még úgy is volt volna rá okunk, ha Magyarországon a parlamentarismus úgy fejlődött volna, a mint mi álmodtuk volt. A parlamentarismus Angliában tartotta meg leginkább az elméleti okszerüség jellegét; de ott is az emberi institutiók azon gyarlóságának hibájába esett, hogy a hatalom utján a mindenhatóság felé haladt. És mit mond e mindenhatóság felől Spencer Herbert? Azt mondja, hogy, »ha a multnak nagy politikai babonája a királyok isteni joga volt, a jelennek nagy politikai babonája a parlamentek isteni joga; s ha a multban a szabadelvüségnek az volt feladata, hogy határt szabjon a királyok mindenhatóságának, a jövőben az igazi szabadelvüségre az a feladat vár, hogy a szabadság érdekében a parlamentek mindenhatóságának »szabjon határt«.
Elvonultságom mellett is azon helyzetben vagyok, hogy ismerem Európa szellemáramlatát s tájékozva lehetek az államtan-bölcselet legkitünőbb tekintélyeinek gondolkodása felől, s ténynek mondhatom, hogy e nézet tért nyer mindenütt, mert kisebb-nagyobb mértékben a parlamentarismus letérve a népszabadság közegének, őrének, ápolójának utjáról, párturalmi érdekek szolgájává fajult.
Miben kell a jövendő ama feladatának a szabadság érdekében teljesedését keresni és miben lehet feltalálni? Az önkormányzati intézmények és velük az intézményes szabadság fejlesztésében.
A képviseleti rendszer az önkormányzatra vergődött városokban született, s a parlamentarismus nem egyéb, mint a szabad városok autonomiájának egész országokra alkalmazása.
A mindenhatóság akár király, akár parlament kezében legyen, ellentéte a szabadságnak. A parlamentáris mindenhatóság nyavalyájától csak a városi, megyei, községi önkormányzat coordinatiója által lehet a nemzedékeket megóvni.
No már kérem, ha Spencer Herbertet mint angolt az angol parlamentarismus arra indította, hogy a szabadság érdekében azt jelölné ki a jövő feladatának, hogy a parlamentarismus mindenhatóságának határt szabjon, ugyan mit mondott volna, ha nem angol, hanem magyar volna, s mint ilyen, annak a tagadhatatlan ténynek benyomása alatt elmélkednék, hogy Magyarországon a parlamentarismus de facto nem egyéb, mint a miniszteri mindenhatóság kényelmes eszköze. Mindenhatóvá teszi a minisztert lefelé, hogy annál hatályosabban szolgálhasson fölfelé.
Ugyan kérem, ha a közigazgatás minden közegét, még a megyének, nemcsak mint törvényhatóságnak, tehát az állami functiók egyik alkotmányos közegének, hanem mint helyhatóságnak is minden organumát a miniszteri mindenhatóság nevezi vagy nevezteti ki, s a vak engedelmesség kötelességével markában tartja: ugyan lehet-e magyar ember, ki hiheti, hogy a miniszteri mindenhatóság e roppant ármádiája mellett csak maga az ötévenkint egy szavazati golyóra redukált politikai szabadság is valóság lehet? Hiszen nem kell ennek nullificatiójára sem compositio, sem kézzelfogható hivatalos nyomás; elég lesz maga az a tény, hogy ez az ármádia létezik, miszerint az élet minden. viszonyaira kiterjedő befolyásának számbavétele a politikai szabadságot lehetetlenné tegye.
Ha ázsiai állapotról beszéltek (pedig hát Magyarországon nem ázsiai, hanem austriai állapot van, – hac fonta derivata clades), de ázsiai állapotról beszélnek, rendezni, javítani kell a közigazgatáson. Hát persze, hogy kell. Hogyne kellene. A haladó kor új érdekeket, új szükségeket állított elő. Gondoskodni kell amazok fejlesztéséről, emezeknek ellátásáról; de hát javítsanak, gondoskodjanak, úgy hogy az új szükségek ellátása beleillesztessék az intézményes önkormányzat elvének keretébe, mely elvnek köszönheti Magyarország, hogy megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. De a megyei közigazgatás rendezésének czíme alatt mit mivel ma a miniszteri mindenhatóság Magyarországon? Míveli azt, a mit Bismarck egyik levelében egy bizonyos reformjavaslatról szólva azon hasonlattal jelzett, hogy az olyan eljárás volna, mint azé a bizonyos orvosé, a ki a karjában alkalmatlankodó rheumatismusból azzal gyógyította ki a betegét, hogy karját levágta.
Ön, úgy hallom, abban az udvari ebéd utáni beszélgetésben megemlítette, hogy a modern culturállamok azon az uton haladnak, hogy az önkormányzati intézményeket fejlesztik ki (ez úgy is van), s Ön azt kapta feleletül, hogy Magyarország sajátságos viszonyai közt ez nem volna tanácsos. – Hát bizony igaz, Magyarország viszonyai nagyon sajátságosak. Az a siami ikerség Austriával nagyon sajátságos viszony, unicum a történelemben. De én azon a meggyőződésen vagyok, hogy épen ez a példátlanul sajátságos viszony annyira az intézményes önkormányzat szüksége mellett szól, hogy, ha nem léteznék emez, ama sajátságos viszony miatt azt fel kellene találni.
Küzdjenek Önök körömszakadtáig, tömör erővel az ellen a monstruosus agyoncsapása ellen a szabadságnak. Az a törvényjavaslat hamis lobogó, kalózlobogó alatt a reactionárius irány non plus ultrája. Arra, fájdalom, van példa, hogy nemzetek elvesztették önkormányzati szabadságukat, de hogy egy nemzet, mely annak birtokában volt, önkényt lemondjon, arra nincs példa a világtörténelemben. Ha a magyar nemzet ezt megteszi, még az orosznál is lejebb fog sülyedni a szabadság szellemének cultusában. Mert az autocrat caesarismus igáját vonszoló orosz népnek van egy önkormányzati intézménye, a Mir (községi önkormányzat), s én azt mondom Önnek, Barátom, hogy, ha a mindenható czár ahhoz merne nyulni, az orosz nép, mint egy férfiu, kaszára, kapára kel s a forradalom lángja borítja el az egész birodalmat. És azt mondom Önnek, hogy, ha Nagy-Britannia királynéja ma elvenné a municipiumoktól saját tisztviselőiknek választási jogát, holnap Nagy-Britanniának nem lenne többé királynője. A brit nemzet hajóra ültetné a monarchát és: Au large!
Kossuth Lajos.
