A Nemzeti szerkesztőjének megfontolásúl.
A Nemzeti szerkesztőjének megfontolásúl.
Nem egy könnyen tett valaki jobb szolgálatot a Nemzetinek, mint mi, midőn hozzá intézett fölszólalásunk által alkalmat nyujtván neki másfél hasábot ellenünk teleirni, fölmentettük azon kénytelenségtől, hogy a Kossuth Hirlapjából 2–3 belföldi tudósítást szokása szerint kilopjon. Az általunk fölhozott ügyről azonban igen keveset beszél, tudván, hogy nincs nehezebb, mint magát igazságos vád ellen védeni.
És épen ezért bajos üres szalmacsépelésére felelni, ha az ember nem akar, példáját követve, komoly férfiúhoz illetlen személyes apróságokkal vesződni. Mert ugyan mivel mentegeti magát az általunk saját szavaival bebizonyított vád ellen? Először azzal, hogy a czikkiró személyét nemtelenűl rágalmazza, miről – mivel mellékes dolog – talán alább szólunk. Másodszor, hogy a Kossuth Hirlapját rágalmazza, melly az én védelmemre a Nemzeti ellenében bizonyosan nem szorúlt. És végre, magára az ügyre térve, azzal, hogy – ugymond – ha jól van értesítve, a kormány is jónak látta az iskolaügyre nézve a cath. püspökök véleményét kihallgatni. Elemezzük tehát a Nemzetinek ezen legfontosabb és egyetlen okát. Valljon, ha e püspök urak közt lesz valamellyik, ki a kortól annyira elmaradt, hogy a kormány azon rendeletét, melly szerint a pesti gymnasiumban a vallástan nem az iskolai, hanem magán-oktatás tárgya, különösen pedig a lelkész föladata, nem helyeselné, mit rólok fötenni nem akarunk, mellyik lesz eléggé vakmerő, azon rendeletet törvényellenesnek és teljesítőit árúlóknak nevezni, mint azt a Nemzetiben a rozsnyói alrendű papok tették? Mert az a legalaptalanabb beszéd, hogy ne mondjuk rágalom, mit a Nemzeti szerkesztője utóbb állít, hogy az a magyarországi 9 millió catholicus véleménye. Csak világosítsuk föl e 9 millió jó embert és ne lázítsuk olly nyilatkozatokkal, mint azt a Nemzetiben a rozsnyói alrendű papságból egykettő tevé, és bizonyosan józanabbúl fognak gondolkozni, mint a Nyilatkozat irói és közlői.
Föltéve azonban, hogy e véleményben a Nemzetin kivűl számosan osztoznának, kérdjük a Nemzetitől, lehet-e, szabad-e azokat, kik a törvényes kormány észszerű rendeleteit teljesítik, árulóknak nevezni, mint ezt a Nemzeti teszi? Lehet-e, szabad-e a józan ész parancsolta és törvényekbe nem ütköző rendeleteket törvényelleneseknek mondani? És a ki ezt teszi, implicite nem azt mondja-e, hogy a régi, átkos emlékezetű kormány, melly illy – szerinte törvénytelen – intézkedéseket nem tett, jobb volt? A ki pedig illyeneket vakmerősködik mondani, nem lázít-e az új viszonyok ellen, következőleg, nem reactionarius-e? Mig e kérdésekre a Nemzeti kielégitőleg meg nem felel, addig mindig és ismételve a reactiovali coquetteirozással fogjuk vádolni.
Azonban a Nemzetiben ez nem egyetlen példa. Ezt a többi közől csak mint legvilágosabban szólót jegyeztük ki, és mivel saját szavait idéztük, az általa ránk tukmálni akart „gyanusítás” szót a legnagyobb indignatióval visszautasítjuk.
A Nemzetinek e nem legtisztább eljárását többi közt bizonyítja az is, hogy a kormánynak a reactio szelleméről ismeretes egyéneket ismételve ajánlgatott.
De hogy a tárgyra visszatérjünk, meg kell még említenünk azt is, hogy a Nemzeti a catholicus egyháznak nem a legjobb szolgálatot tette, midőn minden alap nélkűl azt állítá, hogy annak többsége osztozik a Nemzetinek a pesti gymnasium iránt kimondott véleményében. Mert ez által kimondta rá azon kárhoztató itéletét, mellyet mi nem hiszünk, hogy az egyház czélja ellenkezik a statuséval. A Nemzeti bizonyosan vagy nem vetett számot magával, midőn azon czikket befogadta, vagy, mi valószinűbb, és mit mi fölszólalásunkban állítottunk, itt is a reactio működött. Mert ez által kimondta, hogy az előbbeni kormány eljárása inkább megfelelt az egyház czéljának. De ekkor megtagadta a statustan azon czáfolhatlan fő elvét, hogy a status czélja semmiféle melléktekinteteknek alá nem rendeltethetik. Miután pedig a Nemzeti czikkéből csakugyan e szándék tünik ki, ez ismét ujabb tanúsága annak, hogy ez által a reactiónak akart szolgálni.
Ebből kétségtelen az állításunk is, hogy a Nemzeti multját, mellyet olly rögtön elhagyott, nem tudja elfelejteni, és kétségtelen, hogy az illy rögtöni convertitáknak csak kötve kell hinni, mert mig egy részről a szabadelvűség álarczával dicsekesznek más részről koronként vissza, visszakacsingatnak aranjuezi napjaik felé. Az illy többséggel tartó elvtelen lapokról és emberekről aztán méltán elmondhatni, hogy nálok ubi bene ibi patria, és az illyenekről föl lehet tenni, hogy valamint martiusban mint pecsovicsok feküdtek le, és mint szabadelvűek ébredtek föl, úgy egy szép téli estve mint szájas republicanusok feküsznek le, és mint schwarzgelbek ébrednek föl.
Ezt mondtuk mi előbbi fölszólalásunkban, s ezt bizonyította be újolag a Nemzetinek válasza.
Végre legyen szabad még a ránk szórt rágalmakat is röviden megemlíteni. Azt állítja a Nemzeti szerkesztője, hogy engem nem ismer, rólam mit sem tud. Erre különfélét lehet felelni, példáúl, hogy igen sok van a világon, mit ő nem tud, hogy olly minden viszonyokhoz nagyon is alkalmazkodni kész egyénektől ismertetni nem kivánok stb. A Nemzeti és köztem főnállt és szememre vetett viszony abból állt, hogy akkori szerkesztője által fölszólítva bele ezelőtt nem két, hanem négy év előtt, mint épen akkor iskolát végzett ifjú „a kettős betűk egyszerűsítéről” és az akkori „szűk termésről” két vagy három czikket irtam, mellyekből politikai hitvallásomra árnyékot vető elvet bizony bajos volna kibetűzni. Azonban különös, hogy valamint Vida egy szerkesztőre a Gyülde, ugy a Nemzeti szerkesztője saját lapja által* akár rám pirítani. Ha hiba volt az olly gyanús lapba irni, mint a Nemzeti, elismerem, hogy azt az említett két czikk által elkövettem, de meggyőződésemet semmiféle tekintetért soha meg nem tagadtam.
Nem azt bizonyítja-e ez, hogy magna ingenia conveniusnt? Sz. L.
Csak arra akarom még önt figyelmeztetni Liptay Sándor praeceptori fölügyelése alól nem rég kiszabadúlt Illucz Oláh János úr, hogy máskor szóljon a dologhoz, védje magát férfiúhoz illőleg, ha bírja, vagy ha nem, hallgasson; de ne bibelődjék olly csekélységekkel, mint egyéniségem, mellyel a közönség olly csekélységekkel, mint egéniségem, mellyel a közönbség olly keveset törődik, mint azzal, valljon az ön neve Illucz-e, vagy Oláh?* Szeberényi Lajos.
Szeberényi Lajos társunk az iménti czikkemben megfelelt magára a vita tárgyára nézve. Hátra volna, hogy most már én mossam meg kissé Illucz Oláh János ur fejét, azon balga beszédekért, mellyeket e lapok szelleme és az én politicai multam, s jelenem felől tesz a nélkűl, hogy ezekre ezúttal józan ok volt volna. De van-e illyesmire szükség? Én pirulnék ön magam előtt, ha a magyar szabadságnak jelen szent napjaiban még olly emberek irányában is, mint Illucz Oláh János úr, szükségesnek kellene tartanom akár politicai múltamat és jelenemet, akár az általam szerkesztett lapot védeni. Engem és gondolkodásomat évek óta ismer a közönség, s tudja, hogy a legszabadabb elvek iránti hűségben soha nem ingadoztam, s most is nem volnék e lapok szerkesztője, ha Kossuthot a jelen időkben a legszabadabbelvűek és legtisztább hazafiak egyikének nem tartanám. Amollyan vásári, Chownitzféle liberalismust, millyennek nem vagyunk szükében, nem hirdetek ugyan, sem másnak nem engedek e lapokban hirdettetni, de más részről, hiszek istenben, míg tollamat emelni birom, szolgálni fogok mind végig a szabadság szent ügyének. És egy szóval sem fogom védeni magamat, sem ez általam szerkesztett lapot, mellyről eléggé nyilatkozott a közönség a maga pártolásával, és nyilatkozik ismét naponként. Hanem azt igen is szükségesnek és az ügyre nézve hasznosnak tartom, hogy lllucz Oláh János úrnak, ki politicai múltjával és függetlenségével dicsekszik, egy tükröt tartsak elébe, hol saját politicai arczvonásaira, ha netalán elfeledte volna már, újra rá ismerhessen.
Azt hiszi Illucz Oláh János úr, 7–8 hónap olly nagy idő, melly az emberekkel mindent elfelejtet? Nézzen ide.
Ön ez évi martius 15-íke előtt egy kiállhatlan bűzű pecsovics lapot, mellynek neve Nemzeti Ujság vala, szerkesztett és zsoldjában állott Liptay Sándornak – ki pazar kézzel szórta vagyonát a pecsovics elvekért – és önnek függetlensége, mellyel most dicsekszik, abból állott, hogy tánczolt úgy, a mint Liptay fütyűlt. Ezen túlconservativ, penésztől dohos lapban önök mindent mocskoltak a mi nem volt pecsovics. Mocskoltak elveket és embereket a gyatázatos censura paizsa alatt, olly elveket, mellyeket ma minden józan eszű ember szenteknek és az emberiség elidegeníthetlen jogainak vall, s olly embereket, kik magokat a legtisztább hazafiaknak tanúsították akkor is és most is. És mikor bekövetkeztek a martiusi napok, ön egyszerre, mint valamelly varázsütésre, megtagadó előbbi hitét, egyet ugrott, és lett a legdühösebb liberális, és azóta meg sem állott, míg egész a republicanus elvekig el nem juta. Most önnél nincs liberalisabb ember a hol látják, csupán amugy köpönyeg alatt kaczérkodik vissza a martius előtti boldog napokra, mint Szeberényi rajta érte.
Önök lapjokban ama vérszomjas dynastiának, melly most kezdi játszani minden vétkekkel megrakott drámája utolsó felvonását, és ezen dynastia gyalázatos kormányának, melly Apponyival és Jósikával nálnuk teljesen megbukott, de külföldön még most is az átkos emlékű Metternich szellemében szerepel és vérrel borítá be e hazát, voltak ügyvédei és apostolai. Magasztalgaták és védték azokat, kiket a jelen idő árulóknak, hitszegőknek és eskütörőknek bizonyított be. Gyalázói voltak mindennek, miket ma ön dicsér.
Ön, Illucz Oláh János úr Liptay Sándorral egyik alapítója volt arra politicailag gyalázatteljes clubnak, mit önök Gyüldének (Erdélyben: szemétdomb) neveztek, hová – mint mondják – hivatalok igérete mellett csábítgatták az ifjakat s így akarták, politicailag megmérgezni. És eljővén a martiusi napok, eljöttek önök a Radicalkörbe, barátságukat ajánlani, és kiáltani: hogy nincs többé politicai párt! Ott láttam akkor önt is élő alakjában, midőn mélyen tisztelt barátja, a híres Körmöczi kanonok, szónokolt és a Gyülde magát a Körnek kegyelmébe ajánlá. Hallottam önök contestatióit, mellyekkel sikerűlt a Kör egypár bárgyú tagját önök iránti könyörületre bírni, és önökkel kezet szorítani. Én ámbár a szoba elég meleg lett a Gyülde-gőztől, megfáztam e jelenettől és a fűtetlen kályhához támaszkodám, mint a szalmaszálhoz is kapkodó vizbe haló, hogy megmelegítsem jéggé fagyni akaró véremet. Emlékezik-e ön még vissza? Ugy-e, hogy nem látott engem semmi Gyülde-hőssel kezet szorítani, mert sokkal mélyebben látok az emberi szívbe, hogysem elhihessem, miként pár nap alatt gyülde-tagból radical ember válhassék.
Illyen politicai multja van önnek, tisztelt Illucz Oláh János úr. S most én kérdhetem méltán, ezeket tudva, hová tette ön eszét, mikor multját említeni merte? Ön lehet a legbecsületesebb ember erkölcsileg, a én ezt nem is hozom kérdésbe, de óvakodjék politicai jellemével dicsekedni, mert az folytonos szineskedés és köpönyegforgatás volt.
Én minden embernek megbocsátom martius előtti politicai multját, ha martius óta nem vétett, ámbár, megvallom, martius előtti pecsovicsainkat semmivel nem biznám meg mind addig, mig tettel nem bizonyítanák, hogy a mostani viszonyoknak igaz baráti. Timeo danaos et dona ferentes. Megbocsátottam volna önnek is. De a ki martius után is még pecsovicskodik vagy visszakaczérkodik a multakra, mint ön felől Szeberényi megmutatta, és talán liberalismus köpönyege alatt mételyez másokat, azt nem bocsátom meg, sőt mint lapszerkesztőnek kötelességemnek hiszem nyilvánosság biró széke elébe idézni. Ennek köszönje ön e soraimat és még annak, hogy politicai multjával a szabadság jelen napjaiban dicsekedni mert.
Azért jövendőre az tanácsom: húzza meg magát ön, s adjon hálát istenének, ha az emberek ön múltjára fátyolt vetnek, mert ha ficzkándozik, valakinek eszébe juthat a múlt évek Nemzeti újságából egy bűnrovást készíteni, s akkor háromszoros jaj önnek.
Most isten önnel! Öntől fog függni békességben akar-e élni a Kossuth hirlapjával, vagy harczban, azaz, pecsovicskodni akar-e ezután is vagy nem. A Kossuth hirlapját pedig, legyen esze, ne gyalázza, miután naponként rászorúl és czikkjeit fosztogatja; de különben is óvakodjék itéletet mondani olly dolgok felett, mellyek az ön capacitásán fölűl állanak. Irja ön halomra sem istennek sem embernek nem kellő vezérczikkjeit lapjába, és gyönyörködjék bennök ön maga, ehhez semmi közöm: de a Kossuth hirlapja főczikkjeiről ne szóljon. Azoknak némellyikét olly férfiak írták, kiknek ön a politicában még csak iródeákja sem lehetne. Azokból a leggyengébb czikk is ollyan, mellyért ön kezet fogna csókolni, ha a bágyadt Nemzetibe küldettek volna szerzőik által.
Még egyszer, isten önnel. Emélkezzék reá, hogy ezek elmondására kényszerített; olvasóink pedig bocsássanak meg, hogy a hazának ezen nagy napjaiban olly parányi dologgal kell bibelődnünk, mint Illucz Oláh János fejének megmosása. A szerkesztő.
