Ellenczáfolat Róth Hermanntól.
Ellenczáfolat Róth Hermanntól.
A K. H. 136-ik számában közlött „Egy zsidó hitsorsosihoz” czímű felhivásomat már is három felől támadták meg, s mind ezen megtámadások veleje az, miszerint én, ignorálva a már eddig is a haza védelmezésében szerzett érdemeit hitsorsosimnak, új segedelemre hivom föl őket.
Erre felelőleg kérdem:
1. Valljon nem szerénytelenség volt volna-e tőlem, mint izraelitától, most, midőn még fejünk fölött a kard villog s lábaink számára a láncz csörög, midőn a háborúvész dühöng, s az emberi kebel a rajtunk elkövetett s elkövetendő igaztalanságon elborzad, midőn önkénytelenűl fegyverhez ragad a férfi kara, épen az izraeliták érdemeit elősorolni vagy kiemelni?
2. Valljon olly elfajultnak hiszik-e ezen czáfoló urak a zsidóságot, miszerint, ha csak érdemeit nem fitogtatjuk, ha csak hazafitettét nem dicsérjük – nem levén képes azon magasztos érzelem fölfogására, azon öntudatbeli megnyugvásra, melly a valódi jótett bélyege, melly úgy szólván az embert a földöntúli élet kéjeibe ringatva, vele e porvilág haszonlesését elfeledteti; nem birván továbbá azon ihletséggel, melly által a hazafitett önmagában: áldozat s gyönyör, jótétemény s kéj, önmegtagadás s élvezet, s melly azon arányban nő, a mellyben veszélyeztetve látja az ember az igazságot, a miveltséget s az általános szabadságot – buzgalma a haza irányában csökkenni, áldozatkészsége mérsékeltetni vagy épen fogyni fog?
3. Valljon csekélységemtől függ-e valami hazafias tett országos elismerése, hogy czáfolók azt gondolták, mikép nem dicsérve hitsorsosim érdemeit, azokat homályba borítom? Van uraim egy öreg tábla, mellyen mindnyájunk tettei bevésvék, s ez a nemzet kebele; van egy öreg könyv, mellybe kiváló érdemeink beirvák, s ez a historia; de ezen emlék-szobrot ne mi emeljük magunknak, ezen czikkeket ne mi irjuk a historiába, hanem irja más, irja a nemzet, melly elég igazságos lesz azokat elismerni!
4. Avvagy megjött-e már a jutalmazásnak ideje, hogy azokat a végett kellett volna elősorolnom, hogy a kormány is figyelembe vegye? Megjön, barátim, annak is ideje, s én bizom ügyünk szentségében, bizom a magyar nemzet igazság- és szabadság-szeretetében, hogy a haza ellenei legyőzetésével a mi rablánczaink is szétzuzatni fognak, hogy a haza megszabadulási perczét a mi felszabadulásunk percze követni, ha nem is megelőzni, fogja. Végre
5. Talán azt gondolják önök, mikép jobb lett volna általában hallgatnom? Én e nézetben sehogy sem osztozom; s most már, minekutána az ország kimondta roszalását egy bizonyos osztály abbeli hanyagsága irányában, hogy a népet nem lelkesíti, ugy hiszem, senki nem fog neheztelni rám, hogy én jövő életpályám előérzetében magamat följogosítva, sőt kötelesnek tartottam e részben felszólalni.
Feleletem tehát röviden ez: Én hazafiúi érzelmimet szavakkal akartam kifejezni, gondolván, mikép találtathatnak hazánkban több olly egyének, kiknek kebelét ugyanazon érzelmek rezgik át, de kiknél – mivel sem idejök, sem alkalmuk nincs azokban elmélyedni, azok fölött gondolkozni – talán nyom nélkül eltünnek; felkeltem tehát én s megmagyarázám a szívnek ezen sugalatát, a léleknek ezen intését s azokat magyarázva tettekké akartam varázsolni – azon elvtől vezéreltetve, miszerint egyész életemet a vallás, az igazság s a szabadság igéi hirdetésére szentelém; s csupán mivel zsidó vagyok, csak hitsorsosimhoz szóltam, eddigi érdemeiket a haza irányában elhallgatva, mivel azokat most elősorolni helytelennek s idétlennek találám. A vallási szóvitába nem bocsátkozom.
Végre szabadjon még különösen a kanizsai K. M. szavaira (l. P. H. 245. sz.) következőt megjegyezni: Én ezen ember (nevét titkolja) személyeskedését s gyanúsítását egyszerűen visszautasítom; de megvallom, szivemnek fáj azon méltatlan eljárása, miszerint azt, ki a népet jó szándékból önvédelemre s szabadságharczra felhívja, nem tudom mi okból, előtte gyanúba ejti, s a legőszintébb szavakat hizelgésnek s gyanúsításnak kereszteli.
Tehozzád fordulok tehát még egyszer Izrael népe, és az élő istenre esküszöm, mikép senki jobban nem ohajtja izrael javát, boldogságát s üdvét mint én; s hogy mennyire iparkodtam a zsidóügyet védeni, azt a t. olvasó közönség, melly e tárgy körűl az időszaki sajtóban többször leginkább pedig ,”A zsidók polgárosítása ok- s czélszerű czímű röpiratomban, szerencsém volt találkozni – igazságos ítéletére bizom; e tekintetben tehát remélem, részetekről azon gyanú nevemhez nem fog férni, miszerint én, mint K. M. mondja „zsidófaló philister volnék, ki a zsidókat valami ürügy alatt üldözni akarja, de esküszöm arra, mikép tiszta meggyőződésből, nem a magyarok iránti hizelgésből, a mint ugyanez el akarja hitetni, intézém hozzátok felhívásomat, s hogy mennyire valósúlnak már is ama szavaim: „Mig a zsarnoki hatalom fönáll, addig mi e föld hátán idegenek vagyunk” mutatja azon tény, miszerint Austriában a kremziri gyűlésen a zsidóügy megbukott.
Ne értsetek tehát félre testvéreim, s ne higyetek azon álprófétáknak, kik azt mondják, eleget tettetek már, habár megvallom, sokat tettetek is!
Egy felséges beteg fekszik előttetek, jajkiáltásai minden honfi kebelét áthasítják; a ki siet s tagjait ápolja, a ki siet s erejét növeszti, az kegyét megnyeri, s ha majdan felüdűlend, jótevői irányában háladatlan nem lesz.
