Pénzverők
Pénzverők
Miután a városház tornyában az óra elkongatta az éjfélt, a tiszteletre méltó, öreg zarándok útjára engedte a fejetlen lovagot és a fehér ruhás asszonyt, ő maga pedig szokásos mesterségét űzte, jófajta Zsigmond-aranyakat és lengyel krakovinákat sajtolt a pincében. Az egykori borsajtóból sűrűn potyogtak a hamis Zsigmondok, és a jámbor férfiú megelégedetten dörmögött szakállába.
Még messzire volt a kakaskukorikolás ideje, midőn a kísérteteknek haza kellett érkezni, és íme máris nehéz, döngő lépések hallatszanak a pincegádor felől.
– Mi az ördög! – riadt fel a zarándok, és a csuhája szárnyával elfojtotta a mécses lángját.
– Én vagyok, cimbora – szólalt meg a sötétben a fejetlen lovag. – Valami kis baj van a ház körül. Segítségedre van szükségünk.
– Mindig mondtam, hogy ostobák vagytok… Mi történt? – morgott a zarándok.
– Valami elkeseredett lovag már negyedórája üldözi Johannát.
– A fehér kísértetét?
– Természetesen. Más kísértetek nincsenek a városban kívülünk. Johanna most a régi barátkolostor romjai közé rejtőzött, a lovag oda is utána nyomult.
A jámbor zarándok olyant káromkodott, hogy becsületére válott volna egy kivénült zsoldos katonának is.
– Micsoda ördögfajzat lehet az, aki manapság a kísértettől sem fél? Meg aztán hol járt neked a szemed, Simon? Miért tanultál Mantuában háromféle tőrdöfést is, amellyel hátulról és zajtalanul el lehet némítani bárkit? Az ember már nyugodtan sem végezheti kötelességét, nem tudtok a nyugalmamra vigyázni. Új kísértetek után kell néznem…
Amíg a jámbor szerzetes így dörmögött, a földről szorgalmasan takarítgatta félre a lehullott zsigmondokat.55
– Ugyan, szentatyám – szólalt meg a fejetlen lovag, és hangja remegett –, attól félek, hogy most az egyszer igazi kísértettel akadtunk össze.
A jámbor zarándok meghökkenve hallgatott egy percig. Aztán haragosan felkiáltott:
– Az ellen is kell tudnod az orvoslást igazhitű keresztény létedre. Különben gyerünk utána. Ne feledj el egy keresztet magaddal hozni a kamarából.
A jámbor zarándok még egy háromélű tőrt dugott a csuhája alá, aztán elhagyták a régi épületet, ahol hónapok óta zavartalanul űzték mesterségüket.
Az égboltozat felleges volt, és a szél ezer hangon beszélt a zegzugos középkori városkában. A hold csak pillanatokra bukkant ki a magasban, mintha szilaj paripák száguldnának egy halott emberrel az éjszakában. A lovag elöl ballagott, és szokás szerint jobbjában vitte a világító csontkoponyát.
– Dobd el azt a szamárságot – dörmögött rá a zarándok. – Inkább a keresztet vedd a kezedbe.
A házak fala mellé lapulva suhantak tova, és a zarándok figyelmesen tekingetett jobbra-balra. A polgárok mélyen aludtak házaikban, és sehol teremtett lélek nem mutatkozott. De mégis. Egy mély kapu alatt éppen abban a percben ébredt fel a városka éjjeliőre, amikor az éjszakai kóborlók a kapu előtt elhaladtak. Az alabárdos ember rémülten kiáltott Jézus-Máriát, és futásnak eredt. De nem messzire juthatott. A zarándok egy-két ugrással utolérte, és a jobb kezével a nyakához sújtott. Az őr hangtalanul zuhant arccal előre a földre.
– Mester vagy – örvendezett a lovag, amikor tovább siettek a sötét utcán.
– Nem szeretem az éjjeliőröket – dörmögött a zarándok, és vállat vont.
A régi kolostor romjai egy nagy térségen sötétlettek. A vörös barátok, akik valaha itt lakoztak, csínytevésben találódtak, és a pápa parancsára felégették a kolostort. Elátkozott hely volt ez. Polgárember még nappal sem ment el itt keresztvetés nélkül. Hát még éjszaka!… De ilyesmiről jobb nem beszélni.
A zarándok óvatosan haladt előre a romba dőlt falak között. A szél sikoltozva futott el a kolostor felett, és bagoly huhogott, mint az már ilyen helyen szokás. A lovag csaknem belezuhant a barátok nyitott kriptájába, ahol egyszer vállalkozó szellemű ismeretlenek némi kutatást tartottak56 a koporsók között. Fáradozásuk aligha járt sikerrel, mert még csak azt sem tartották érdemesnek, hogy látogatásuk nyomait elrejtsék. Nyitott, szétvert koporsók hevertek szerteszét, és koponyák gurultak el lábaik alatt. A jámbor zarándok magában fontolgatta a hely előnyeit, és csakhamar arra a megállapodásra jutott, hogy e hely sokkal kedvezőbb fekvésű, mint mostani szállása.
– Ide fogunk költözni, Simon – dörmögte –, itt zavartalanul dolgozhatunk.
– És a kísértet? – kérdé fogvacogva a fejetlen lovag.
– Igaz, a kísértet – mormogta fázósan a zarándok.
– Mintha látnám Johannát – súgja a fejetlen lovag. – Az a fehérség ott…
A hold egy másodpercre megállani látszott száguldásában, és a romba dőlt kolostortemplom karzatán megjelent a fehér ruhás asszony alakja. Arca kísértetiesen világított, és fehér köntöse a levegőben látszott lebegni. Egy sötét férfialak ballagott a nyomában, akinek tollbokrétás fövege volt és kerek köpönyege. Az oldalán kard volt, és fehér fodros karjait esengve nyújtogatta a libegő asszonyi alak után…
A zarándoknak mintha földbe gyökeredzett volna a lába.
– Imádkozzál, Simon – susogta –, itt valóban kísértettel van dolgunk.
A fehér ruhás nőalak tovasuhant a karzat árkádjai alatt, mint valami látomány, a tollbokrétás lovag mindenütt nyomában. Egy fordulónál még látszott, hogy a fehér asszony arcát hátrafordítja, de az arcot hirtelen elfödte a lovag széles karimájú kalapja… Mintha megcsókolta volna a kísértet a fehér asszonyt.
Aztán eltűntek mindketten a karzat oszlopai alatt, és a szél süvöltve csapott el a falak felett.
A zarándok egész testében remegve kapaszkodott Simon vállába.
Percek múltak el, avagy negyedórák? A két férfi megdöbbenve, mozdulatlanul állott helyén, és a szívük szinte hallhatóan dobogott.
E percben lépések csikorogtak a hátuk mögött, és a tollbokrétás kísértet csaknem egy ölnyire sietett el mellettük. Hosszú lépéseit sarkantyúpengés kísérte, és a kardja megcsörrent a kőkockákon.
– Emeld fel a keresztet – kiáltotta társának a hamispénzverő szíve szakadtából.
A kereszt felemelkedett, és a kísértet futva menekült el a romokból.
A fehér ruhás asszony e percben kilépett a karzat árnyékából.
– Johanna, te élsz? – kiáltott fel örvendve a zarándok.57
– Élek – felelte a fehér asszony kedvetlen hangon –, de miattatok akár magával is hurcolhatott volna a kísértet.
Olyanformán mondta ezt, mint aki egy kicsit sajnálta is, hogy nem hurcolta el a kísértet.
(1909)58
