Tiszavirág
Tiszavirág
Nagybátyámat, Feliciánt, lelkek üldözték.
Nem volt ez valami nevezetesebb dolog, csak éppen némi kellemetlenséggel járt, mint a legtöbb üldözés. Sok bagóba, szivarvégbe került, amíg a kísérteties éjszakákon a lelkeket el lehetett távolítani a kerti lak környékéről, ahol Felicián meghúzódott, mint afféle nyugalmazott mérnök, akinek valaha része volt a városi térképek elkészítésében, a tagosításban, árterületek kijelölésében, Nyír-vizek szabályozásában, szóval: a földek és telkek elosztogatásában. Csak vénségére tudja meg az ilyen öreg földmérő, hogy voltaképpen hány embert tett boldogtalanná a tudományával. (A boldogok – már ha voltak ilyenek is Felicián révén – persze, nem járnak kísérteni, hanem még holtaikban is őrizgetik a maguk tanyáit.)
A törvényszékeken növekedtek a porok aktacsomói, régi ügyvédek helyére újak léptek, s vén pörlekedők végrendeletükben is unokáiknak hagyományozták a pöreiket. Elmentek a túlvilágra, és onnan üldözték Feliciánt a tagosítások, Tisza-szabályozások miatt.
Feliciánnak, bár már nagyon öreg ember volt őkelme, gyakran kellett esküt tennie. Ugyanezért a ferencjózsef kabátja mindig kivasaltan függött a szekrényben. Cilinderkalapot tett a fejére. És úgy lengedezett végig a vidéki város utcáin, mintha ő maga volna a kísértet. Félelmetes dolog volt az, amikor Felicián útra kelt, hogy hitet tegyen amellett, hogy ötven vagy hatvan esztendő előtt lelkiismeretesen, becsületesen mérte fel ezt vagy amazt a földdarabot. A gyerkőcök megfutamodtak előle. Az ablakokat hirtelen behajlította valamely szélroham. Ünnepi csend lett az udvarokon. Felicián esküdni megy a törvényszékre, megyeházra, valamely hivatalba, ahol már vártak rá a feszülettel. Nem nagyon csodálható tehát, hogy Feliciánt lelkek üldözték abban a kis kerti házban, ahol meghúzódott, mert333 hiszen mindig csak másvilági emberek ügyes-bajos dolgai foglalkoztatták.
Egy őszi éjszakán (éppen valamely százesztendős birtokper folyt a bíróság előtt, amelyben Feliciánnak majd megint esküt kell tenni) a lelkek a szokottnál is nagyobb zenebonát csaptak a kerti házban. A padláson vagy a pincében találtak valamit ezek a lélekdenevérek – talán valami bádogtokba zárt régi térképet, amelyet ötven vagy hatvan esztendő előtt rajzolt Felicián –, mert szinte az egész házat felforgatták a térkép miatt. (Valami árvízterületről volt szó, amelyet a Tisza minden harmadik, negyedik esztendőben visszaadogat a gazdájának, hogy aztán megint elvegye tőle jó időre.)
Felicián hiába gyújtott rá a legkomiszabb kapadohányra, hogy annak füstjével elzavarja a házból a lelkeket, azok továbbra is csörgették láncaikat, döngették az ajtókat, füttyentettek a kéményben. – Szivarosdoboz állott az ágy alatt, amelybe Felicián a szivarvégeket szokta összegyűjtögetni a 48/49-i honvédek részére, akikről feltehető, hogy e puskaporhoz hasonlatos dohányt is elpipázzák. Ezekre a szivarvégekre gyújtott rá pipájában Felicián, de az ablakot tovább is verdestek, a kályhacsövet kopogtatták, a házőrző ebet vonyíttatták a felizgatott lelkek.
Mindaddig tartott a zenebona, amíg Felicián papucsba tolta a lábát, gyertyát vett kezébe, és felment a padlásra, hogy azt a bizonyos térképes bádogtokot megkeresse. (A lelkek szinte érezhetőleg suhantak el mellette, az arcába fújtak, a slafrokjába kapaszkodtak.) A bádogtokkal Felicián szobájába vonult, és az éjszakát azzal töltötte, hogy a térképet szemlélgette, amelyet ötven esztendő előtt rajzolt. Holnap esküt kell tenni.
A térkép sok mindent beszélt azokon a cirkalomvonalakon, léniákon és számokon kívül, amelyek voltaképpen mit sem mondanak annak, aki nem ért a nyelvükön. A térkép azt beszélte, hogy itt állott a Tisza-parton egy omlatag kastély, benne egy hölgy: szívkirálynő.
– Kincsecském! – monda hangosan Felicián, és elgondolkozott, már amennyire ez öregembereknek a szokásuk, akik a Szívkirálynőket ötven esztendő múltával egészen másképpen látják, mint amilyenek azok valójában voltak.334
Éppen olyan esztendő volt, amikor a Tisza visszaadta a tulajdonosának azt a szép darab földet, amelyet néhány évig medrének használt. A földterület nagy örömmel menekedett vissza régi gazdájához, és olyan termést produkált, amelynek csodájára jártak.
– Különösen tökben! – kiáltott fel Felicián, és ujjával a térképre bökött.
Szívkirálynőről ez maradt meg leginkább Felicián emlékezetében, mert, őszintén megvallva, már hosszú idő óta nem gondolt Szívkirálynőre, akiért annak idején meg akart halni.
A következő esztendőben, a nagy tökök esztendője után, megint csak eljött a Tisza, és visszavette a földet a tulajdonostól. Szívkirálynő egyedül maradt az omlatag kastélyban, amelynek kertjét a Tisza őrizgette, útját ugyancsak ő zárta el. A gavallérok és kérők, akik a nagy gazdagság hírére mindenfelől előjöttek, és leánynézőben járván itt: kedvükkel, finomkodásukkal, táncukkal, figyelmességükkel felverték a kastélyt – elmaradtak, a kisasszony jegyesének választhatta a Tiszát.
Megint elmúlt két-három esztendő, a Tisza beléunt a vőlegénykedésbe, elvonult az omlatag falak mellől, új vidékre távozott, és a felszabadult földterület mintha egyszerre akarná kárpótolni Szívkirálynőt az epekedésben töltött esztendőkért: olyan gazdag terméssel ajándékozta meg a földbirtokos hölgyet, hogy nemcsak a közeli Felvidékről, de még Bácskából és a Dunántúlról is eljöttek a gavallérok, hogy személyesen meggyőződjenek a bibliai búzákról és rozsokról.
– Az ökrök akkorára híztak a legelőkön, mint egy falusi templom! – kiáltott fel nagybátyám, amikor a régi térképet tapogatta, mintha azzal tartaná megbeszéléseit arról az időről, amikor a szerelem miatt éppen úgy szenvedett, mint bárki, akit ez a nyavalya meglátogat.
Csak a leánynézők, ezek a furfangosak, akik tudták ennek a birtoknak az erkölcsét: óvatoskodtak, mondván, várjuk meg a következő esztendőt, mielőtt elhatároznánk magunkat. De éppen úgy kedveskedtek, udvaroltak, dalolgattak a kisasszonynak, mintha örök életűnek hinnék úgy a szerelmet, mint a gazdag birtokot.
Mégiscsak egy mérnökhöz kell férjhez mennem, aki segít az én nagy bajomon – gondolta magában Szívkirálynő, Kincsem, Szépilonkám,335 Tiszavirágom, már amint a különböző gavallérok a jó esztendőkben nevezni szokták.
Ekkor került a sor voltaképpen nagybátyámra, Feliciánra, mert megint csak rossz esztendő következett. A Tisza a kastély kapujáig jött a kisasszony udvarlására.
Nagybátyám – mint mondogatta – egy teljes esztendőt szentelt annak a rejtélynek a megfejtésére, hogyan lehetne az árvíztől mentesíteni Kincsem birtokát.
– Egy teljes esztendőt – ismételte nyomatékkal Felicián, mikor családi körben a múlt időkön elmerengett agglegénységén –, mert egy ravasz dunántúli urat kellett kiütni a nyeregből, aki Himfy verseit olyanformán küldözgette Kincsemnek, mintha azokat ő maga írta volna. Ez alatt az esztendő alatt meggyőztem Kincsemet arról, hogy nem minden mérnök részeges és nem bolond minden inzsellér, akármilyen a híre. Életem legboldogabb esztendeje volt ez, amikor csónakban, műszereimmel és földabroszaimmal töltöttem életemet. Keresztül-kasul vizsgáltam a Tisza folyását, hogyan lehetne tőle megmenteni a kisasszony birtokát. Nomád életem volt, nádkunyhóban laktam, hallal táplálkoztam, nádasokat bújtam, szakállt eresztettem, hogy megszenvedjek az én Tiszavirágomért. De a rejtélyre nem tudtam rájönni mai napig – kiáltott fel az elbeszélés végén nagybátyám, Felicián, akinek szakmabeli véleményét minden királyi törvényszék habozás nélkül elfogadta. Olyan tekintély volt a birtokperekben.
És most, ötven esztendő múltán, azon az őszi éjszakán, amikor megint csak elővette a régi térképet Felicián, hogy a házában dörömbölő kísérteteket megnyugtassa arról, hogy az igazság szerint teszi le perdöntő esküjét: a térkép, amelyet annyiszor nézegetett töprengve életében: most hirtelen megvilágosodni látszott öreg szemei előtt. Rájött a kulcsra, amellyel mindörökre mentesíteni lehet a kisasszony birtokát a tiszai árvizektől, csak egy földbevágást kell tenni valahol a partokon, a Tisza elkotródik, mint egy kosarat kapott leánynéző.
Felugrott ültéből, és kiáltozva futkározott szobájában, hogy a lelkek, amelyek idáig komótosan üldögéltek a kályhában, padláson, kéményben, felriadtak, és miután nem győzték hanggal, elmenekedtek336 az agglegény portájáról. Ugyancsak nekifiatalodott verekedés dolgában is Felicián úr, mert botjával kezdte megint dirigálni öreg inasát, amit a boszniai okkupáció óta nem tett. Reggel pedig úgy kiöltözködött, mint egy vőlegény.
– Majd megmutatom én az összes dunántúli gavalléroknak, a felvidéki svihákoknak, az alföldi bojnyikoknak, hogyan lehet a kisasszony kezét elnyerni! – fenyegetőzött Felicián nagybátyám, midőn tükre előtt mindenféle olyan pomádékat használt, amelyeket forró vízben kellett előbb felhígítani. A bajusz végre úgy állott, mint egy zsindelyszeg.
És útja, amely a törvényszékre vitte, valamely diadalmenethez hasonlított, véleménye szerint. Mindenkivel kezet fogott, akivel találkozott, beköszöntött az udvarokba, kocogtatott az ablakokon, beszólt a boltosokhoz, megsimogatta a gyermekek fejét. A kabátja alatt hordott bádogcsőből, a boldogságból, mindenkinek juttatni akart egy marékkal, mintha valami kincset talált volna az elmúlt éjszaka. Fejcsóválva néztek utána az emberek. Vajon mi történt a szertartásos, komor öregúrral?
A piacon a város koldusát, az öreg Fajankót, birtokába vette. A hónalja alá nyúlt. És a fülébe kiáltott:
– Gazdag emberré teszlek, atyámfia! – Mikor a törvényszéken megjelent, már együtt voltak mindazok a komor, fenyegető tekintetű atyafiak, akik az ilyen birtokrendezési pörökben megjelengetni szoktak. Bicska mindegyik szemében.
– Hol van a kisasszony? Hol van Kincsem, Szívkirálynő, Tiszavirágom? – harsogott most Felicián, hogy alig tudták lecsendesíteni.
A bíró, aki csak Felicián érkezését várta, most olvasni kezdte a per írását:
– Néhai Zabos Ilonka hagyatékából maradt birtokperben…
– Zabos Ilonka – valóban ez volt a neve Kincsemnek. De miért néhai? – kérdezgette szomszédjait Felicián.
Feliciánt ezután kihallgatásra állította a bíró maga elé, de az öregúr mindvégig csak azt kérdezgette, hogy miért néhai Kincsecske?
– Mert húsz év előtt meghalt – felelt végre a türelmét vesztett bíró. – Tessék nagyobb tisztelettel lenni a bíróság iránt.
Felicián ünnepélyesen letette a bádogtokot a bíró asztalára.
– Én nem vallok ebben a perben – mondta, és lehorgasztott fejjel kiment a szobából.337
Odakünn Fajankó, a város koldusa várta.
– Bocsáss meg, barátom, hogy az imént félrevezettelek. Mind a ketten megmaradunk tovább is szegény embereknek.
A lelkek ezután nem üldözték nagybátyámat. Legalábbis nem panaszkodott. A maga mulatságára vigyázott.
(1928)338
