SZENT PÉTER ESERNYŐJE ALATT
SZENT PÉTER ESERNYŐJE ALATT
Mikszáth Kálmán elfelejtette magával vinni a máramarosi hegyek közé a Szent Péter esernyőjét, hát meghűlt, megbetegedett, meghalt. Úgy látszik, a legendás esernyő csak a regényíróra vigyázott. A politikus Mikszáthot nem tudta megóvni a veszedelemtől. Most már aztán véglegesen elfoglalta helyét a csodálatos piros esernyő alatt. Nem érheti többé semmi baj. Élni fog a halhatatlanságban együtt az alakjaival. Bizonyára ott ül valahol a jobbján Filcsik István uram is, akiről olyan nagy szeretettel írt első regényében, a Nemzetes uraimék-ban.
Amikor Jókait temettük, éppen Mikszáth Kálmán írta valahol, hogy Jókai úgy megyen át a másvilágra, mint egy király: egy táborra való kíséret szegődik a nyomába. Az alakjai, akikről írt, akiket teremtett, akiket az íróasztala mellől látott. A legszínesebb tábor volt az. Királyok és basi-bozukok, hercegnők és rableányok. Nemcsak a magyar történelem, de jóformán minden nemzetnek a története szolgált kísérővel a Mikszáth látta másvilági menethez.
És íme, alig múlott el egy évtized, Jókai, a „költő-király” útján új menet vonul a másvilági mezők felé. Úgy képzelem, hogy egész külön falut foglal el az újonnan érkezettek csapata, ahol a másvilági Mikszáth jár-kel a hosszú szárú pipával. Ha Jókai a különböző népek százaiból válogatta ki másvilági környezetét, Mikszáth Kálmán egy darab Magyarországot vitt magával a halhatatlanságba. Egy vármegyét, amely valahol ott van az Ipoly mentén, de fölnyúlik a Kárpátig, szélességében pedig érinti Sárost meg Besztercét. Amerre a költő lépkedett valamikor. Szinte minden lépése nyomának megtaláljuk a helyét a könyveiben. És elviszi magával az egész felvidéket másvilági tartózkodására.
Valóban olyan-e a Felvidék, amilyennek Mikszáth látta? Valóban éltek-e a Pongrátzok, Filcsikek, Mácsikok és a Wibra Gyurik? Bizonyosan éltek, hiszen az író szeretett eleven alakok után dolgozni. Még akiket nem látott is, mint a történeti regényei alakjait, úgy írja le, mintha valamennyien személyes ismerősei lettek volna.224
Nevezetes és stílszerű dolog, hogy a Felvidék romantikusa élete utolsó szakában az óceánon túlra, Amerika felé irányította regényeskedő kedvét. Mintha csak megérintette volna őt is az a különös vágyakozás, amely a kis felvidéki falvakban hirtelen reászakad az emberekre, és elviszi őket messze, Amerika felé. Lehetséges, hogy ez a felvidéki levegő tette azt is, hogy legutoljára egy amerikai regényen dolgozott Mikszáth. A tengeren túlra is elkísérte az ő kedves Filcsikjeit, Marjánszkyjait.
A kézirat itt maradt befejezetlenül. A mese folytatását elvitte magával az író a sírba. Különös, szokatlan és bizonyára nagyon érdekes alakok mennek el vele a másvilágra, hisz soha senki sem látta meg úgy az embereknek az érdekes, mulatságos, különcködő oldalát, mint Mikszáth. Őelőtte ugyan köznapi ruhájukban jártak az emberek – mert hiszen ünneplőbe csak a külszín kedvéért szoktak öltözködni –, de a hétköznapi arcukat is olyan mulatságosnak, furcsának látta meg az író, ha akarta, hogy magunk is érdekeseknek véljük őket. Hány szürke, névtelen emberből csinált nevezetességet egy-egy megjegyzésével! A régi Lloyd-klub egykor ismeretlen nevű képviselői beszélhetnének sokat erről.
Vajon van-e toll ebben az országban, amely méltó lehetne arra, hogy folytassa az írást ott, ahol Mikszáth abbahagyta? Bajosan hiszem.
Majd csak a másvilágon, a piros esernyő alól halljuk meg az Amerikai menyecske folytatását.
Egyszer beszéltem Mikszáthtal. Jó néhány esztendeje a Krúdy Kálmán csínytevései foglalkoztatták mesemondó kedvét.
Nyári éjszaka volt, és a Báthory kávéház előtt ültünk. A Kálvin tér felett tündöklő fényességgel ragyogtak az augusztusi csillagok, a szökőkút egyhangúan, csendesen locsogott a tér közepén, mintha csak kísérettet óhajtana szolgálni a mesemondáshoz. Két-három belvárosi úr volt a társaságban. Ha jól emlékszem, Sacelláry képviselő is ott ült. Az éjjel enyhe volt, de Mikszáth nem vetette le felöltőjét, sőt fölgyűrte kabátja gallérját.
Hát tudjátok – mondotta a társaságnak –, az ötvenes, hatvanas évek színészkedő világáról fogok írni. Akkoriban mindenki színész volt, mégpedig rossz színész. A nemzet beleunt már az elnyomatási kor sivárságába, unalmába, egyhangúságába. Szomjasak voltak az elmék és a szívek egy jobb kor után, a politika után. Mert hiszen igaz, hogy225 voltak költők. Itt volt Jókai. Mintha csak a nemzet szomjúságát akarná csillapítani, egymás után ontotta a regényeket, novellákat.
Akkor terjedt el az a babonás hit Magyarországon, amelyet magam is hallottam gyerekkoromban, hogy Jókai nem maga írja a regényeit. Targoncán tolják a lakása elé az írók a kéziratokat, és ő kilószámra vásárolja meg a neki tetsző regényeket, novellákat, hogy aztán a saját neve alatt forgalomba hozza. A lustálkodást kedvelő kor sehogy sem tudta másképpen megmagyarázni magának a Jókai királyi szorgalmát.
De hát még Jókai sem tudta kielégíteni a nemzet szomjúságát. Politika, politika kellett a magyarnak. Az pedig nem volt.
Úgy volt vele a nemzet, mintha megunta volna a tokaji nektárt, amellyel Jókai és a többi írók traktálták, és kocsisbor, vinkó után vágyakozna. Ahogyan a kaszinóbeli urak eljártak ebben az időben verekedni bérkocsisokkal a Neue Welt-be meg máshová. Amikor még Tisza Kálmán is cifraszűrben járt.
Politika után szomjaztak a lelkek, és ezt senki sem merte bevallani, mert komédiások voltunk. Ugyan ki merészelt volna honfibú nélkül mutatkozni az utcán vagy a társaságban? Pedig már a manónak sem kellett a honfibú. Torkig voltunk vele. A fű benőtte a sírhalmokat. Az isaszegi fákon beforradtak a sebek, amelyeket puskagolyók ütöttek rajtuk, özvegyek letették a fátyolt, árva gyermekek megemberesedtek. A nemzet pedig még mindig azzal hitegette magát, hogy a bánattól, keserűségtől, fájdalomtól nem szabad életre kelnie. És néma megadással tűrte ál-Petőfiek, álbujdosó honvédek és álhazafiak seftelését, akik eleinte bankóra, később már csak aprópénzre váltották fel a nemzeti fájdalmat.
A szemek könnybe borultak Komárom, Kufstein, Olmütz említésekor. De már nem égettek azok a könnyek. Hiszen a börtönök félig-meddig már üresek voltak. Könnyeztünk, mert hazafias kötelesség volt a könnyezés.
Tehát ezt a színészkedő kort akarom én megírni. A rossz komédiások korát.
Nem tudom, hogy a Krúdy Kálmán alakját jól választottam-e meg hozzá? Hiszen ő is csak áldozata volt a komédiás kornak. Pajkosnak kellett lennie, mert szerepe azt rendelte. Lehetséges, könnyen lehetséges, hogy bévülről egy szomorú, töprengő, bánatos ember volt...226
A nyári éjjelbe a virradat eregette el szürke pókfonalait. Hűs szél jött a Duna felől, és a mesemondó fázósan kerítette nyakára zsebkendőjét. Köhögni kezdett, és nem beszélt tovább.
Bizonyára most, amint kényelmesen, lassan utazik a másvilág felé, mint életében utazott, az út mentén, a halhatatlanság országútján ott várják már régi, előrement alakjai: valamelyik bárányfelhőről köszönti árvalányhajas kalapjával a pajkos Krúdy Kálmán is.
(1910)227
