Koncert
Koncert
Tíz óra, este, márciusban, és Szent Terézia temploma körül enyhe tavaszest, amikor a költők a nyitott erkélyen üldögélnek, sikerekre és tizenhat éves leányokra gondolnak; fenn, a magosban, a templom tornyai körül bizonyára már vándorló fehér lelkecskék tudakolják az utat a nagybajuszú órától, Magyarország felé, akik ibolyák, jácintok, rezedák óhajtanak lenni a messzi kertekben; vándorbotjára támaszkodva áll a szomorúság, ő fűzfának, ciprusnak szegődött el ez esztendőre, midőn a tavaszi cselédséget szegődtették… Drága kis lelkek azt tudakolják a toronytól, hogy messze van-e ide az a rét, ahol ők lepkék lesznek az idén? Lenn, az utcák mélyében emberek, nők felsóhajtanak:
– Az első tavaszi este.
A Király utcán a főhercegné gépkocsija siet – mint Bécsben igyekeznek hazafelé a Habsburg-hölgyek, midőn az opera színpadán meghal a tenorista –, hányszor mentem gondolatban velük a palotájukba, a Burgba, a képzeletbeli szomszédságban jól elzárt hintajukba: mit gondolnak, mit éreznek, valóban észrevették-e a gazdag polgárasszonyok új ruháit, a gyémántokat, a briliánsokat, Hatvany Lili fejdíszét, a főhadnagyot, a tenort, és mit gondolnak a szerkesztőről, aki feláll a nézőtéren, az ábrándos karnagyról, a nagybőgősről, látják-e Wiesendorf Henriket fagottja mellett, és vajon tudják-e, hogy a pártér utolsó sorában ül egy pesti hírlapíró, aki égő szemmel lesi őket?… A gépkocsi hátulján a főhercegi koronát világítja a lámpás, elöl spanyol udvari divat szerint öltözött inas… otthon, a palotában csendesen terítenek már a vacsorához, s holnap korai felkelés a kórházlátogatás miatt; az éjjeliszekrényen tán Heine kiskönyve fekszik, és álmodozó sóhajjal alusznak el a gyertyák és csillárok a házban.
…a hercegi automobil eltűnik az Andrássy út irányában, a rímkovács egyedül bandukol tovább a Király utcán, míg a Zeneakadémia előtt kocsik gyülekezete, lámpások fénye, emberek sokadalma megállítja.369
Itt ma koncert volt, és innen távozott a főhercegasszony elsőnek, mint születésénél fogva ez joga. Most a közönség igyekszik lefelé a lépcsőkön; a tunya kocsisok, unatkozó rendőrök, dologtalan várakozók már mind helyükön állnak, az előcsarnok lámpásai ragyognak, s a nagyvilágot, a mindenható zenét, párizsi nők álmát, New York-i milliomosnék vágyódását, félszeg vagy félbolond muzsikusok csodálatos sikerét, a harmóniás lelkeknek különös zenéjét érezni e percben a tavaszest enyhe légkörében, amint az emberek lefelé lépkednek a lépcsőkön, és kinyíló ajtókon át az elhangzott zenélés különös mámora árad, mintha az estvére megidézett fekete kis kottajegyek elvégezvén szereplésüket, egy muzsikus télikabátja alá bújnának, vagy a magosba törekszenek vissza, és elhelyezkednek a telefondrótokon, mint a vándorfecskék.
Fiatal nők jönnek, fehér kabátban, selyemcipőben, igen olaszosan megfésülködve – ó, talán már korai délután óta készültek a koncertre! –, de a szemük, az arcuk, a lelkük most egészen más, mint néhány órával előbb volt.
Vajon mit gondoltak, míg odabent a csillár alatt a zene zengett, és a hangversenymester frakkja rejtélyesen mutatkozott?
A borpiros és andalgó fehér s fekete selymek alatt járó-kelő, rohamozó gondolatok, érzések, elképzelések vajon merre ragadták a szíveket, amelyek máskor az élet hétköznapiasságával aggodalmasan foglalkoznak?
Mennyien állhatnak a lelkek kis színpadán ez estén, míg a zongorás Schumann érzéseit verte a billentyűkön, akiket a koncert női hallgatósága látott csupán a szívén, az elérzékenyülésén, a bánatán vagy a boldogságán át, mint egy láthatatlan gukkeron?
A selyemcipőcskék eltakarták az ideges lábakat, a jó nevelés a hangos örömet vagy szomorúságot, a selyem a kebleknek emelkedését! És mégis mennyi ismeretlen figura, történet, kép játszódott le ma este a sok száz színpadocskán – hisz minden fiatal nőnek külön kis színháza van, ahonnan érez, a múlt, vagy holnap jeleneteit nézi. Mindenütt más, jó vagy rossz színészek játsszák szerepeiket. A súgó sohasem részeg, a karnagy nincs haragban a kisbőgőssel, mindenki úgy énekel, amint a szívünkben őt érezzük. Ki tudhatná, hogy ki fújta Caruso szólamát ama kis barnánál vagy szőkénél, aki felhevülten, zenétől, társaságtól, kivilágított estétől megzavarodottan a gondos édesanya karjába kapaszkodik?370
Szakállas és borotvált arcú muzsikusok – a zenészeket valahogy meg lehet ismerni a szemükről, a járásukról – sietnek ki a mellékkapun. Némelyik hegedűtokot visz a kezében. Viszi haza az est élményeit, s otthon talán magánosságában eljátssza érzelmeit. Repkedő hajú, lázas szemű ifjú nők, elgondolkozott asszonyok, nyugtalanná lett idősebb hölgyek különös zajgása, sietése, lépéseinek koppanása, felsóhajtása, mozgása, szinte muzsikusi illata keveredik a tavaszéj levegőjében. A szívek ma éjjel tovább virrasztanak, többet dolgoznak, és a szemek nyitva maradnak némely leányszobákban, és a setétségbe figyelnek. Csak a hivatásos zenészek mennek sört vagy bort inni, mint az artisták, ha leszállottak a trapézról. Néha kivesznek egy kis fekete fejű kottajelet a zsebükből, ez hiányzott ma este a hangversenyterem dobogójáról, s örvendenek, hogy megtalálták.
A családi batárok, gépkocsik megtelnek ifjú nőkkel, a szájukból, a hajukból régen elhalt muzsikusok sírján termett virágillat szálldos, az anyák hátrahajtják fejüket, és egy régi csellistára gondolnak. Szürke hajú, sovány zenetanár mendegél az úton, és magában a taktust veri, mint az élclapokban.
A palota lámpásai elalusznak és egy vörös sapkás tűzoltó unottan nézi végig az elcsendesedett utcát az üvegajtók mögül. Úgy hallom, Dohnányi zongorázott este.
(1916)371
