A régi és az új óra
A régi és az új óra
Utazásaimban mostanában hallottam ismerősök és ismeretlenek szájából: „a régi idő szerint” tartalmú kijelentéseket, midőn a kocsit vagy az ebédet megrendelték. Többnyire öregebb urak jelezték így, hogy nem hisznek az új időszámításban, a hozzánk importált órarendben. Mondhatnám, hogy Magyarország egy jó része, amerre utazgattam, a régi időszámítás szerint néz az óramutatóra. A kulcsos, sárgult ezüstből való, vagy modern, nagy amerikai zsebórákon a mutatók ugyanazt a delet mutatják, amelyeket az államvasutak harangoztat el a telegráfjával az őrházak tetején, de az óra tulajdonosa nagyon jól tudja (s nem is felejti el megjegyezni), hogy még csak tizenegy óra van, hiába hangzik a tizenkét kongatás a bakterház felől. A nap járását, a gyomrok korgását, a tennivalók sorrendjét, a mindennapi feladatok folyamatosságát nem tudta megváltoztatni az új időszámítás. Az emberek többnyire ekkor ebédelnek (akiknek van mit ebédelni), amikor a nap a fejük felett van, és a munkások naplementig dolgoznak a szőlőhegyekben és a mezőkön. Az óra már kilencet, fél tízet mutat, de az este még elég világos ahhoz, hogy a föld népe a hazatérésre gondoljon. Ezt az időszámítást a kereskedők, iparosok és hivatalnokok számára találták ki. A falvakban, tanyákon, mezőkön mindenütt a régi rend uralkodik. A nap járását és a kalendáriomi törvényeket még ez a háború sem tudta megváltoztatni. Minden elveszhet a háborúban, de Péter és Pálkor aratnak Magyarországon (hál’ Istennek, volt mit aratni), János napja után pondrós a cseresznye, a szőleink dús termést ígérnek, a balatoni nádasokban a vadmadarak csipognak, a tóban a fogasok megkövérednek, az erdőink boldogan zúgnak a szélben, hegységeink szabadon néznek az égre, és a föld népe hangyaszorgalommal dolgozik napkeltétől napnyugtáig, akár hoz újságot a posta, akár nem, bármi történik a Piávénál vagy pesti utcákon. Magyarország ős-ország. Még Oroszországnál is ősibb,547 amelyet pedig úgy szoktunk meg a legutóbbi évek eseményei előtt, mint a megtestesült mozdulatlanságot, bölény-erőt és hallgatagságot. Magyarország belseje aratás idején elzárkózik minden külső hangtól, befolyástól. Ilyenkor a háború sem érdekli szinte az embereket, aratás van, a termésen függ minden szem, az idei termés körül szállong minden gondolat, és a termés létrehozása körül feszül meg minden ép kar. Talán ez az időpont volt az oka, hogy nem hördült fel az ország a piávei eseményeken. Dologtalan, csendes időben százezernyi halottunkért nagyobb lett volna a gyász, mint Przemysl foglyaiért. De most nem érünk rá a gyászra, a magunkbaszállásra, az elkeseredésre. Nem azért, mintha megszoktuk volna már a háború bánatát, hanem mert dolgoznunk kell a jövőnek, a holnapnak, az előttünk álló hosszú esztendőnek. A halottak nem térnek vissza, helyettük mindig új élők jönnek a földre, akikről gondoskodni kell. A rövid magyar nyár nem ér rá megállni sírhalmok mellett, a sírókat félretaszigálja az élet folyamatossága; – önzésében szinte kegyetlennek látszik az életnek az a minden erejű lendülete, a halálnak semmibe vevése, a gyásznak megvetése… Kegyetlen? De nem kell-e az életnek kegyetlenebbnek lenni a háborúnál, hogy végre is győzedelmeskedjen felette?
Az úton járó előtt szaladó napok csak addig látszanak újaknak, amíg utol nem értük őket. Amint a hegyek, erdők, fehérlő városok is addig reményteljesek, amíg a cél messziségében vannak. A vasút vagy a kocsi tovagurul a legszebb stációk mellett, amint a kalendárium sem áll meg az ünnepnapoknál, lakodalmaknál, temetéseknél. A tegnap már egy kiolvasott könyv. A fájdalom vagy öröm, amint elmúlt, viseletes ing. A legszebb tájkép elsuhan, mint a fecske. Nők arca elhaloványul, bonyolult szerelem a padlásra megy a régi vadásztarisznyák közé, elviselhetetlennek hitt órák elrepülnek, mint a zsindely a szélben, nagy akarások az egérfogóba kerülnek, a legkedvesebb halottak fölött begyepesedik a föld. Még meg sem tudtuk, hogy miért keltünk útra, még mindig várjuk az állomást, amely majd kárpótol fáradalmainkért, keressük a látóhatáron azt az arcot, amelyhez életünk végéig igyekezünk, várjuk a megelégedettség kelyhét, a zavartalan jókedv italát, a nyugodalom eledelét, a cárok célját, a boldogságot, amikor már nem is megy velünk tovább a vonat, a pasasért548 leszállítják kényelmes vagy kényelmetlen ülőhelyéről, új utasok tolonganak az állomáson, jegyünk elveszíti érvényességét, elmeredünk egy falusi sírkertben, pedig csak ezután lenne érdekes az utazás.
Találkoztam egy emberrel, aki sohasem utazott.
Ott lakott egy szőlőhegyi kényelmes úri házban, legfeljebb gyalogszerrel ment el a faluba borotválkozni. A nagyvilágot, az életet, az idegen embereket könyvekből, fotográfiákból, albumokból nézegette, mint akár a Balaton vidéki vasutat, amely a tájon elrobog. Nyugodt, csendes, fájdalom mentes, lassú szavú, meggondolt mozdulatú ember volt. Mikor én megismertem, már hetven esztendős volt, csak délután ivott bort, este lefeküdt, a csendben könyvet forgatott, csak a reggelt várta mindig. Azt mondta, hogy hajnal előtt érzi azt, amit az emberek boldogtalanságnak neveznek mindennapi beszélgetésükben. Akkor érezte, hogy nem jól csinálta az életét, bölcsessége egy hajítófát sem ér, az élettől való elvonultsága, megingathatatlannak látszó nyugalma értéktelen álarc – mert majd a szíve szakad meg a vágyakozástól, hogy már virradjon odakünn. Ez órákban nem mulattatja többé a könyv, nem érdekli az újság, útiképeiben nem leli örömét, kényelmes háza dohos börtön, egészsége megunt, a halálra gondol, mert elviselhetetlen az az idő, mint a siralomházi éjszaka, amely az éjfelet a hajnalodástól elválasztja.
Ez az ember örült annak, hogy új óraszámítást találtak ki: hamarább lesz reggel. Gyorsabban röppen el a bús éji óra. Korábban hajnalodik a szőlőhegyben. Fürgébb léptekkel köszönt be a gyönyörűséges élet.
Ki tudja, ki tudhatná, hogy az új óra és a régi óra közötti különbözetben nem az emberek mérhetetlen vágya rejlik-e (egy ki nem mondott bölcsességben), hogy minél gyorsabban múljanak tova a mostani órák felettünk?
Pedig az öregség, a mindennel megalkuvó vénség, az örök lemondás vár bennünket azon az állomáson, ahová egy rettentő vággyal közelgünk. Sietünk, bár valamennyien télfehérek leszünk, mire a háború erdőségéből kivergődtünk.
(1918)549
