ELSŐ FEJEZET • Gyöngyvirág gyermeksége
ELSŐ FEJEZET • Gyöngyvirág gyermeksége
Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában, a Kecskeméti utcában kezdte megismerni.
Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjúságát töltötte egy bezárt szobában. Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát „grófnénak” hívják Pesten, és a „bon tonhoz tartozik”, hogy a valamirevaló gavallér bemutatkozzon a nagymamának.
Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban szellőztették a háromszoros függönyű ablakokat. Tollseprővel seperték össze a szivarhamut a szőnyeggel borított kis szalonokban. A földig érő tükrök – néhol a mennyezet is tükörrel volt borítva – megifjodtak. A széles francia ágyakban megforgatták a gumilabda rugékonyságú matracokat, simulékony szarvasbőröket, a pehellyel tömött párnákat, és Flikkné, a gazdasszony, saját kezűleg kötötte meg a színes szalagcsokrokat a fehérneműben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ottfelejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy félig szívott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő, lepattant gyöngyház gombocska vagy elhullajtott hajtű, ópiumos cigaretták fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyúsága, elrepült parfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sírás, fénylő cipőjű, selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatú előkelő uraknak unott lépegetése… Ilyen dolgokat érzett Gyöngyvirág nagyanyja házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten, amíg a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol egy nő az elmúlt éjszaka felvágta ereit.
A falakról a mezítelen nők fénylő képei, versailles-i tájképek, hattyús tórészletek, piros kabátos lovagok és púderozott fejű dámák meglepetten néztek a kék babos szoknyás, leeresztett hajú gyermekleány után, aki félcipőiben, szívére szorított kézzel, de mohó kíváncsisággal futott végig az301 elátkozott szobákon, amíg a csengő alig hallhatóan megszólalt a kapu alatt, amint kívülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női kéz megrántotta a „grófné” kastélyán a szakállas oroszlánfejet.
Az egyik szalonban, ahol a ház látogatói várakozni, toalettet csinálni, tükörbe bámulni szoktak, amíg a nagymama megjelölte nekik a „kék”, „piros” vagy „mór” szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel. Beniczkyné piros kötéses regényei, továbbá néhány könyv Zolától, a Szentek élete, néhány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény, valamint Kossutány Tamás Híres bűneseteinek története hevertek egy éjjeliszekrény fiókjában. A könyveket nők hozták magukkal, akik itt a várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek a téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piros lámpásos tavaszi estből. Emelt fővel fordultak be a Koronaherceg utcába, hogy a kívánatos és tiszta fehérneműs kirakatokat megnézzék.
Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia nyelvtannak, és két arcképalbumnak örült. A tanulókönyvekből tudást merített – mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma, aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A nagymama nem sok lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ő falusi földesasszony óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival, szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.)
Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a fiúgyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik.
(Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott egyik-másik arccal az album gyűjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a díszmagyaros, frakkos urak, akik kiviaszkolt bajusszal, megnyírt szakállal, hódító tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon mentek keresztül. A Calderoni boltja, ahol a nagymama az arcképeket beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt, és a kisleány azt hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért hagyták itt arcképüket.)
Károlyi Istvánt csaknem megszólította a Múzeum kert mellett, amint a májbajos arcú főúr finom cipőiben tovaballagott. De ismerősen pillantott a délceg Apponyira, a sodrott bajszú, széles vállú Elek ezredesre, a lengő, vörös szakállú Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre – csak azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz302 esztendő óta valamennyien egyforma osztrák hivatalnokszakállt viselnek –; Somogyi Mórra, az ősz hajú gladiátorra, és Mannheit Jacques-ra, a bozontos Rigolettóra nézett az utcán, és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. – A kürtőkalapos, gólyalábú Dréher, a ragasztott bajuszú, szinte álarcos lovag Freystädtler, a lírai költő szívű és tőkepénzes arcú Kohner Jenő, Erzsébet királyné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők arcképalbumából való Sennyey Géza, Prónay báró, a magyar ruhás protestáns főúr, a hajadonfővel járó Salamon, a piros szekfűs Péchy, a fürtös fejű Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket harcsavadászatokkal mulattató Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségükre „mucus”-nak dédelgetett nők híve: Batthyány Elemér, a torreádor megjelenésű Bródy Sándor, a szőke szakállú Ambrus és az ifjú Csekonics: egykor majd újra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék, akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág nagyleány korában. Elgondolkozott, hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok.
Ugyanígy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert.
A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe gyűjtötte.
Gyöngyvirág néha bátorságot vett, és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt, egyik-másik feltűnő szépségű, turnéros, frufrus hölgy nevéről.
– Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnője – felelt a gazdasszony, és tovább sepert.
Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott:
– Sina báróné, mindennap nálunk teázik.
A féleszű gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy hercegnőből és Sina bárónéból állott, mert több arisztokrata nevet nem ismert.
Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is… Sokára, midőn virágot árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt, semmitmondó arcukra nézett, és kereste rajta a régi szépség, a gyermekkori álmok nyomait.
Sohasem lelt fel semmit gyermekkorából.
Tehát az előkelő társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki a világba bezárt szobájából.
– Szívesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a303 többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a tiszta kezét megfogni, ha Ninive módjára elpusztul a város – mondogatta a „grófné”, ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a szobájában.
A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagú füzetei és tintás papirosai között lesütött szemmel üldögélt. Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta őket a kapitányságon. A házmestert saját kezűleg megfenyítette. És a legtöbb nőnek, férfinak csókra nyújtotta a kezét, midőn küszöbét átlépték.
Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta, midőn a délelőtti órákban a boglyas fejű, mosdatlan „Esterházy hercegnőnek” a nagymama parancsára ajtót mutatott a gazdasszony, és a legcsúfabb szidalmakat kellett elszenvednie a szegény hercegnőnek.
Máskor, ugyancsak a nagymama rendelkezésére, egy becsípett gavallért taszítottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.
Vajon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük? – kérdezte magában Gyöngyvirág.
Ezenkívül egy nagy, fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi, borjúnagyságú eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde erejétől mindenki félt a kerületben.
Maxnak hívták a jó kutyát, és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői” különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen estefelé történt a séta, és Max mindig egy férfikalappal a szájában nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns uraknak lekapta a fejükről a cilindert, és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és a hajadonfős úr a kutya üldözésére indultak, így okvetlen találkoztak a zöld ház kapujában, s többnyire nem bánták meg a találkozást.
Max a kalappal szájában úgy nevetett, mint egy örömapa. „Sina báróné” gamáslit és háttakarót hímzett Maxnak, és a ház többi látogatói is kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett, csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka, mint egy oroszlán, és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban végigment a félreeső folyosón.
– Te bolond – kiáltott a „grófné” –, csak kártyát hozok a kamarából.
Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából; a női hangok úgy hangzottak, mint az „Arany Szarv”-ból, mikor zsákban fojtogatják őket; a férfiak kacagása kísérteties és megdöbbentő volt, Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum vőlegényeire, arisztokratanyugalmú304 gavallérjaira, vajon ők nevetnek ily durván az éj óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes, fáradt beszélgetést a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a szalonból. Tekintélyes, kürtőkalapos, őszbe csavarodott úr volt a jövevény, s karjait a kézelőjében úgy lógatta, mint egy szélütött, az ádámcsutkája le és fel járt magas gallérjában, bús szemét a szőnyegre meresztette.
– Ha volna valaki, aki hasonlítana az elvált feleségemhez… – mormogta, és nem mert a nagymama szemébe nézni.
A „grófné” figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet. Keskeny ajka mosolygott:
– Talán személyesen őnagysága jönne ide.
Az őszes úriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta tenyerével szemét.
– Nem… ezt ne mondja – kiáltotta hörögve. – Az egy szent nő.
A nagymama vállat vont, és az ajtóig kísérte látogatóját.
Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:
– El fogok szökni a boldogtalan háztól, és magammal viszem Maxot.
Kilopózott szobájából, és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos farkával úgy verdeste a küszöböt, mint a dobot.
