NYOLCADIK FEJEZET • A szerelem zörög, mint a mák
NYOLCADIK FEJEZET • A szerelem zörög, mint a mák
Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt valaki észrevette volna.
– Úgy teszek, mint az egyszeri ember – mondta otthon feleségének, a tisztességes arcú nőnek –, behunyt szemmel nyelem le a suvixot.
A Remete-féle művészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy Elzüllött Elza nevű leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért hívták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt, Szűzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a „Borozó”-ban, ahol reggelig mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra fakadt, és fűnek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakítani ezzel az életmóddal. Akkoriban történt, hogy a „Borozó”-ból több leány férjhez ment. Egyik Érsekújvárra az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a harmadik egy dúsgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt.
Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott, mert az ő kezét senki sem kérte meg egy hosszú életre.
Hajnalban a „Borozó”-ból egyenesen a Teréz templomba sietett. Néha kis búcsújárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők, kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a Nagymező utcán, mint faluhelyen a búcsúvezér az ájtatosokat. Megmutatta a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia rokona, az első padsorban térdepelt le, és alázatosan köszönt a karinges papnak. A hajnali mise volt hosszú ideig Elzüllött Elza boldogsága.
A búcsúsok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivő lélekre találni az éjszakából a „Borozó” hajnalába hullottak között, akik hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és Ady Endre kísérték a szegény leányt a Próféta utcáig. Már úgy látszott, sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérítés hajlékába terelni, amikor Adynak eszébe jutott, hogy a „Három holló”-nál várja őt Zuboly éjfél óta. Elzüllött Elza hittérítés és szerelem nélkül ballagott el boldogtalan életébe.
Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel330 hét órakor jött a miséről. Remete úr csupán azt restellte, hogy a bajusza még nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az irodába, míg a sovány, hosszú Elza összekulcsolt kézzel várta a kis színpad rojtos kulisszái között.
– Ivette! – mondta álmosan és savanyúan R. R. A., és sanzonokra tanította Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a szerződés.
A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik. Többnyire Elzüllött Elza órapénze szolgált korán reggel létalapul a kis családnak. Marika, a tízesztendős kislány lement a pénzzel a kávémérésbe, és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen körülült.
Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában.
Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember, mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a családjáért?” – mondogatta R.) A tisztességes arcú feleség a legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket. R. Arnold a zongoránál ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma és egy kupa ser volt az elrejtenivaló, mint ezt Gyöngyvirág egyszer észrevette.)
– Itt a hölgy – kiáltott be az irodába a tisztességes arcú asszony.
– Csak fel vele a színpadra. Hadd szokja meg a kulisszát – felelt a szekrényből Remete R., és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat.
Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Remete R. Arnold zsíros, sárga kalapját lekapta a fogasról, és szaladni akart vele a Kecskeméti utcába. De az ajtó zárva volt. Remete igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára nézett.
– Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandíjat.
Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a Lővinger című kuplét, amely ez idő tájt divatos volt a pesti zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomorúan énekelt; a két kezével, fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol az énekesnek kezdeni kellene a színpadon. Sőt egyszer felkiáltott:331
– Gyerünk, drága.
De talán harmadik óra is elmúlott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten, félig vidáman énekelni kezdte:
– Lővinger, Lővinger…
– Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal – mondotta Remete R., és elmerengett.
Gyöngyvirág még a kis színpadon ült – Remete úr arról beszélt, hogy megnagyobbítja az iskolát –, amikor a tisztességes arcú asszony felnyitotta az iroda ajtaját, és életuntan beszólott:
– Itt vannak a méltóságos hölgyek.
Nyomában két égimeszelőrúd nyomakodott be az ajtón, és olyan lármát csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a művészeti irodába. Egy nemrégen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok, és ellenállhatatlan vágyat éreztek a művészi pálya iránt. Gyászkalapot hordtak, tetőtől talpig egyformák voltak, nagy orrú, csontos, kincstári leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi kisasszonyokat sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a cigányprímások kivasalva és hódítóan húzták a nótát, a kisasszonyok megjelentek gyászruhás anyjukkal, és vadászatot rendeztek atyjuk régi tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a Princesszász cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második pohár bornál monoklit tett fel a szemére, és fixírozta a kávéházat. A nővére egy kvietált hadnagy nótáját dúdolgatta, míg az ezredesné elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára.
Különben jószívű, dolgos, tisztességes gondolkozású nők voltak, mint a keresztény lányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben: férjhez menni, aztán gyermeket nevelni.
Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élestő Frigyes nevű hadnagy szolgált a hadseregben.
– Bizonyosan a bátyád volt, kicsike – mondta Izaura, és nem adtak helyt Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja.
A Pongyi kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek. Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikám”-at332 éppen olyan jól tudta, mint az „Ojé die Liebe”-t. Egyetlen ugrással termett a színpadon, és nem várta, amíg Remete R. jelt ád az indulásra.
– Maga kis Fedák Zsazsa – dünnyögte a karmester, de olyan savanyú arcot vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos kisasszonyok nem voltak pontos fizetők.
Míg Emerencia a színpadra viharzott, mint egy boldogtalan, „szerelmes” kasztíliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta, félcipőjét csaknem szétverte tánc közben: már gyermekkora óta nagy sikere volt a családi körben, amint a szilaj spanyol táncot lejtette.
A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Emerencia a Fehérhajó utcában lakott, a Graskovics-féle házban; míg Izaura a Szervita téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevű ragyás úriember, erdélyi méltóságos úr volt a vőlegény, aki protestáns volt és világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános helyen a Pongyi kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket, külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat sírdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült, hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret, és csöndesen megnyugodott sorsában.
A Pongyi kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy kutyaszíjat, amelyet a kezében vitt, míg Izaura lépten-nyomon hegyesen füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit foglalkoztak vele. A „báróról” sohasem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak, és piros frakkban mentek a róka után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték Gyöngyvirágot, s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat küldték a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság.
– Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták.
Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott, és odahaza sohasem merészelte kinyitni a száját a Pongyi kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva, és ilyenkor nem volt tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét, és úgy vágta a kis baltával az aprófát, mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt késlekedett333 a bérfizetéssel a Kecskeméti utcai házért. Még csak azt sem vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a színiiskolát látogatja. Majd egyszer kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagú igazgatónak, de egyelőre hallgatott.
Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban legurítaná az ezredesnét lányaival együtt a Sváb-hegyről, ha meglátogatnák.
Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a Pongyi kisasszonyokat.
Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben jönne, címeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: Gyöngyvirág, kedves kis rokonunk címére. A levélben a Pongyi hölgyek felkérték Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete úr előtt. Ők hosszú ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak volna egy szabad délutánja, háromtól négyig, meglátogathatná hűséges barátnőit.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége – szólt náthásan Remete úr, és nyomban közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcú asszonnyal, amiből nagy sírás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik a családjáról.
– Hívjátok Laubernét – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni az időmet.
A gyerekek elszaladtak, és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek trafikja volt a Király utcában, és titokban a színi pályára készült.
Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott Gyöngyvirág.
Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és aranyranettalma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszú és vörhenyes volt, mint a hervatag fűszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk elé varázsolták a szegény szobaurak. Kánaáni boldogság lehetett vállát, keblét megölelni. Az omnibuszkocsis tátva felejtette a száját, ha szél fújt a Király utcában, és Lauberné hajadonfővel, hárászkendőben, és egy szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat volt a nyakán.
Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné334 feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat hozott magával, akik a nézőközönséget alkották.
Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott börziáner, aki az összes britannikákat végigropogtatta a boltban, állítólag nem szerette a „kövér zsidóasszonyokat”. De felfüggesztette a villásreggelit a „Bécsi sörcsarnok”-ban, ha az ablakon át megpillantotta Laubernét.
– Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt, és hatalmas potrohával, asztmatikusan szuszogva vetette magát a trafikosné után.
De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hírlapíró úr sem. Ez a kilumpolt arcú, borgőzös, létra formájú, görbe nyakú fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely szerelmes a tanár úr páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik írói tevékenysége, ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál utcában, a „Régi bableves”-ben, ahol délelőtt spriccer mellett írt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapok-ba. A kéziratot hordárra bízta, és ilyenformán már adósa volt a Király utca összes hordárjainak. Gyakran volt részeg, s ezért Laubernét tette felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedűse volt: rokon és barát nélkül, a csodával határosán tartotta fenn magát az idegen nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a Vasvári utcai templomba jártak imádkozni. Vajon miért imádkoznak? Ha zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a gyönyörű nőknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a ferde látószögből nézte az életet, hogy ő úgyis szerencsétlen, tehát nincs sok veszítenivalója.
Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt Laubernénak, amikor a kis színpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt, a levegőbe emelte a lábát, és Remete R. A. úgy verte a zongorát, mint a zengerájban.
Blau Diogénesz Carola Cecíliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor, és kijelentette, hogy az ünnepelt díva nem közelíti meg Laubernét. Ha nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte –, hordócska sert és pompás villásreggelit hozatott fel a „Bécsi”-ből. Antal, a fehér kötényes csapos, büszkén hozta fel a vállán a hordót, és a tisztességes arcú asszony ócska evőeszközöket nyújtott be az ajtóhasadékon.335 R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél, s ekkor elárulta, hogy maga is szereti Laubernét.
Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros barátságosan piszkos kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint egy csengőt.
– Riza – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagú, szomorú udvaroknak. – Meghalok!
