TIZEDIK FEJEZET • Gyöngyvirág útja a pusztában
TIZEDIK FEJEZET • Gyöngyvirág útja a pusztában
– A mi urunk Jézus Krisztus szamárháton menekült Heródes fegyverei elől. Az én Sándor fiam egy fiatal szűz karjain – mondta Pongyi Izaura, amíg utoljára felöltöztette gyermekét.
Gyöngyvirág a cseléd nagykendőjében és kitaposott cipőjében üldögélt a sarokban, és a fejleményeket várta.
Izaura boldog-boldogtalansággal adta rá Sándorra az ingecskét, miután abból a monogramot eltávolította.
– Isten veled, te világszép, te Antikrisztus. Vajon látja-e még szegény anyád szeme bús pofácskádat? Merre visz innen kis rózsaszínű talpad? Eldorádóba vagy a szomorúság földjére? Kinek a kezét fogod meg ujjacskáiddal, mint most anyádét? Korona lesz a fejeden, vagy hóhér kötele a nyakadon? Ó, én szerencsétlen, miért is kell elválnom tőled?
Pongyi Izaura ráborult gyermekére, és olyan keservesen siratta, hogy Gyöngyvirág megszólalt a sarokból:
– Miért sír? Hisz nem halt meg Sanyi.
– Te azt nem érted – felelt könnyei közül Izaura. – Ha meghalt volna, legalább tudnám a sírját. De így – vajon látom-e még valaha?
Erős hegedűhúrra most egy ezüstbe foglalt farkasfogat erősített Izaura.
– Az apja ajándéka. Mikor megszületett, akkor hozta a vőlegényem. Legyen erős a gyermek, mint a farkas. Ezt viseld a nyakadban, kis árvám, ha már atyád nevét nem örökölheted.
A farkasfogat Sándor nyakába akasztotta.
Aztán az írásbeli munka következett. Ezt Gyöngyvirágnak kellett elvégezni, hogy az esetleges nyomozásnál ne legyen a kézírás árulója Pongyi Izaurának.
A gyermek neve Sándor.
Így írta fel Gyöngyvirág egy papirosszeletre, amelyet a fiúcska inge alá csúsztattak.
Aztán belekötötték Sándort dunyháiba. Utoljára, erősen, útra készen.
Fél hat volt. Az októberi délután az estébe tűnt, mint egy sárga kocsi, amely elgurul a szürke országúton.342
– Készülj, Gyöngyvirág, mindjárt besötétedik. Az éjszakában el találsz tévedni, és rossz helyre viszed a gyermeket.
– Attól ne féljen – suttogta Gyöngyvirág, és nagy szerelemmel nézett Sándorra. – Vigyázok én rá, mint a két szememre.
– Tehát indulj, Gyöngyvirág. Vidd el őt gyorsan, mert megszakad a szívem a fájdalomtól.
Gyöngyvirág kinyújtotta a két karját, hogy Sándort kendője alá vegye.
– Megállj, hóhér – sikoltott Pongyi Izaura. – Megállj, hadd csókolom meg utoljára kicsinyemet.
Gyöngyvirág megrettent Izaura fájdalmától. Pongyi kisasszony életében talán először érezte a kín és gyötrelem nevű látogatókat. Eljöttek e sisakos, vad képű idegenek, és kardjukat Izaura szívébe mártották, hogy a szegény hölgy összeroskadt.
– Vigyed, Gyöngyvirág. Az ablakból mindaddig utánad nézek, amíg látlak. Bár örökké látnálak az ablakból.
Gyöngyvirág óvatosan felemelte a pólyás babát, és kendője alá csúsztatta. Úgy nézett ki, mint egy kis pesztra.
– Sanyi – rebegte a gyermeknek, mikor a szívén érezte. Csöndesen, vigyázva kiment a szobából, amíg Izaura eltakarta az arcát, és az ágyra vetette magát kétségbeesésében.
Most neki a városnak.
Gyöngyvirág a fal mellett mendegélt a kivilágított Belvároson át.
Az utcákat már ellepték a díszes uraságok, úrnők, akik illatozva, frissen, mintha ma kezdődne az élet, a Váci utca felé siettek fénylő cipőkben. Betanult, de újnak látszó mosoly az arcokon. A szemek villámlottak, mintha mindenki megifjodott volna lámpagyújtáskor. A nők arca fehér volt, szenvedélytelen, és mozdulatlan a szájuk, a kirakatok lámpásai csupa álorcát világítottak meg. Ugyan kinek jutott volna eszébe Gyöngyvirágot megkérdezni, hová megy a kis csomaggal szíve felett?
Gyöngyvirág erősen a szívéhez szorította Sándort, és gyorsan ment végig a Rákóczi úton.
Akkor még nem volt háború, tehát gyönyörű fogatok közlekedtek, mintha csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiákeresek oly tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok megannyi nőhódító gavallérok, akik nem egy kiváló pesti bárónő kegyével dicsekedhetnének; magánfogatokon csak az urak jártak, akik barátnőt tartottak.
Esténkint olyan volt Pest, mint kis Párizs vagy Bukarest. Mindenki az343 utcára tódult, és minden nyilvános helyiséget pazarul kivilágítottak. Világosabb volt itt az este, mint a nappal. A kereskedők és az orfeumosok a feleségük térdén is lámpást helyeztek el, hogy minél nagyobb legyen a fény, a feltűnőség.
Feltartott orral mentek a gavallérok, a nők nyakig harisnyát viseltek.
Ah, Pest, szép lábú nők városa. Szegény pesti gavallér, Hirsch Jóska, naphosszat ácsoroghatott a cipőboltok kirakata előtt, és gyakran a külvárosig elkísért egy pár formás női lábat. Gyűjteménye volt az emlékbe szerzett női cipőkből, és sohasem emlékezett a kedvese arcára, csupán a lábára.
A susztereknek jó dolguk volt, mert csupa szép női láb került a kezükbe. A szoknyafodrok illatosan emelkedtek fel cipővásárlás közben. Minden második bolt cipőkereskedés vagy mozi volt. A nők olyan szagúak voltak Pesten, mint a japáni narancsok.
A Rákóczi út telve volt kétes hírű nőkkel, akik azonban olyan csinosak és fiatalok voltak, hogy Berlinben hercegnők lehetnének. Az Emke kávéház körül nyársat nyelt főhadnagyok és álvidékiek tartottak szemlét a nők fölött. A kávéházi ablakoknál kiöltözködött légyottos lányok forgatták a képeslapokat. Mindenki csinos, érdekes és tiszta arcú volt a városban. Selyemharisnyát viseltek a gyermeklányok, és az ősz hajú asszonyok sok műértőre akadtak. Boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; a feketék, mintha mind Szevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a hajfürtjeik között, mint a szentjánosbogarak a nyári réten.
Gyöngyvirág e magával elfoglalt városban szaporán tette a lépéseit. Csupán attól félt, hogy a gyermek sírni kezd a karjában, és szegényke azt vélte, hogy a járókelők akkor megállnak, és abbahagyják tennivalóikat. Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vala észre a városban.
Már a Nemzeti Színházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig meg szokott állni a sarkon, hogy a színlapot elolvassa, és a kiskapun ki- és bejárogató színészeket és színésznőket szemügyre vegye. Olyanok voltak ezek az emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen színésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen kötötték.
– Tud ön francia kötést? – kérdezte a művésznő a gavallértól, aki a kapu alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazítsa.344
Újházi Ede, aki a legszebb nőket tisztelte, mint egy nyugdíjas eunuch üldögélt a színház bejáratánál. A jövő-menő színésznők bátran a szemüvegébe néztek. Azt gondolták, hogy miután már úgysem lát az öreg, nem látja a múlt időket sem. A Nemzeti Színház régen olyan volt, mint egy vándorcigány-karaván. A törzs férfi- és nőtagjai összevissza szerelmeskedtek egymással, amíg fiatalok voltak. Egy-egy hálás szerep, egy jelenet, amelyben együtt játszanak, oly közel hozza a színészt a színésznővel, mint a házasság. Újházi Ede (természetesen régen meghaltak már azok a színésznők) mindenkivel játszott együtt. Ám voltak szent életű színésznők is e házban, akik tisztességesebben éltek törvényes házasságukban, mint a kefekötőnék. Edus bácsi még késő vénségében is morogva emlegette a tiszta dámákat.
Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbízásáról, amint elbámészkodott a Nemzeti Színház környékén.
A színlap a Nóra előadását jelentette. A magyar címer oly ünnepiesen foglalt helyet a színi cédulán, mint egy régi báli meghívón a házigazda monogramjai. A budai nyomdász betűi mindig ugyanazok voltak. Már a színlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt, mint a Globe színházban Shakespeare-t.
Éppen jött Márkus.
Hajlékonyan, üdén, illatosan, mint a legelegánsabb úrihölgy a városban. Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az érzelmes világban.
A gyerek sírni kezdett.
Vajon hol van a tigrisbundája a művésznőnek, amelyben Gyöngyvirág Budán látta?
A gyerek újra jelt adott.
A gyermeksírásra ijedten megindult Gyöngyvirág. Ah, a valódi élet más hivatással bízta őt meg, mint a színészekben való gyönyörködésben. Fontos kötelességet bíztak rá. Vajon hogy sikerül a kaland?
A József körút felé folytatta vándorlását Pongyi Izaura gyermekével. Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben úgy világítottak, mint a tündérkastélyok. Víg józsefvárosi lányok jöttek, akik kandi pillantást vetettek a kisbabára. Suszterinasok futottak, és meglökdösték a kismamát. Egy szőke, hetyke katona átható pillantást vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejű asszonyság mindenáron szóba akart elegyedni a Bérkocsis utca tájékán. Egy keleti arcú úrinő imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta, hogy neki345 nincs gyereke. Egy ragyás képű hordár vastag, fekete bajuszát a gyermekhez dörzsölte:
– Kisbaba! – kiáltotta, mintha még sohasem látott volna pólyás gyermeket.
Gyöngyvirág befordult a Körútról egy mellékutcába, mert már a torkában vert a szíve. Félt, hogy a gyermek megéhezik – sírni kezd, vagy meghal karjai között, hiszen olyan gyenge, mint a mákvirág… Sietve vette lépteit, mintha üldöznék, pedig már senki sem törődött vele. Csak egy mosóbolt ablakán át felejtette szemét rajta egy hamvas, fiatal vasalónő.
Elhagyta a Baross utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek, és mégis mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői úton, ahol öreg polgárok köhögnek a klinika környékén, és falusi kocsik görbén hajtanak a messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára eltűnnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová hajtsa le bús fejét? A gyermekek már hazatakarodtak. Ágyacskákba, bölcsőkbe húzódtak, s egyik sem tudja, hogy egy kis társuk az árvaság, a szomorú élet felé veszi most útját a kihűlt városban. A kémények mögött már lefeküdtek a ködből való kéményseprő legények, miután elaltatták a jó gyermekeket. Vajon hol alszik Sándor ma éjszaka? Ki veregeti meg a párnáját? Kinek gondjára bízzák a tudatlan kis emberkét? Gyöngyvirágnak a szíve erősen kezdett sajogni. Legjobban szerette volna visszavinni Sándort az édesanyjához. Sötét este volt, de úgy érezte, hogy mindenki látja a városban, amint befordul a Tűzoltó utcába.
Ezután úgy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A hosszú kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott nyúlni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér márványszobor világított. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a gyermekekre. Ezentúl Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök látszottak, és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák korán reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni.
Fényes kilincsű üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az előcsarnokban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen volt.
Most hirtelen kanyarított egyet a kendőn. Sándort gyors mozdulattal a küszöbre fektette. Úgy szerette volna még utoljára megcsókolni… De sietni kellett. Halkan megnyomta a villamos csengő gombját, és futásnak eredt.346
Pongyi Sándor sorsa ezzel eldőlt. Története befejeződött. Eltűnt a gyermek boldog ismeretlenségben, az emberek szürkeségében.
Bár nem ismerte meg gyermekkorában az anyai szeretetet, talán majd kárpótolja ezért a hosszú életben egy másik nő, aki lehet mindene, anyja, jegyese, barátja, amilyennek az igazi nőnek kell lenni. Nem mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyűjtögetik az erőket a majd elkövetkező harcokra. Drágának és szentnek az véli a tavaszi reggelt, az élet felderülését, a gondtalanság melegítő tüzét, aki pincesötét szomorúságban töltötte gyermekkorát. Az ilyen ember tud igazán örülni annak, ha bús sorsa megváltozik. Ez tiszta szívből jövő hálafohásszal fordul a Mindenhatóhoz, aki híven egyforma gonddal van a gazdagok jól táplált gyermekeihez és a talált senki gyermekéhez. Ha van isteni igazság, a Mindenhatónak inkább résen kell lenni a boldogtalanságban fogant gyermek bölcsőjénél, hisz őrajta kívül úgysem vigyáz más e kis porontyokra. És az Isten a legjobb házőrző.
Gyöngyvirág ziláltan, félig megbolondulva a rémülettől és az élménytől ért haza késő éjszaka a Sváb-hegyre. A fák úgy sírtak felette az őszi szélben, mint az elhagyott gyermekek. A fellegek sötétek voltak az égen, mint a bírák. A hold áttetszően bolyongott a láthatáron, mint egy heptikás mezőőr. Dehogyis jutott eszébe, hogy a másik Pongyi kisasszonyt, az előkelő Emerenciát fölkeresse, akinek ugyanabban az időben kisleánya született. A Pongyi kisasszonyok bizonyosan felvették életprogramjukba, hogy ezután születendő gyermekeiket Gyöngyvirág hordja el a lelencházba. A finomkodó özvegy ezredesné már kémleli is a láthatárt. Vajon hol késik Gyöngyi? Miért nem jön már Emerencia babájáért is? Hisz ez a lány gyermekcsempésznőnek született! De Gyöngyi-Gigi megesküdött, hogy soha többé nem visz gyermeket a Tűzoltó utcába.
Szerencsére a nagymama féloldali szélütést kapott, a délután folyamán, s így senki sem vonta felelősségre Gyöngyvirágot csavargásáért.347
