Mi, régi magyarok
Mi, régi magyarok
Mind gyakrabban hallani…
Miután a királyok nem osztogatják a nemesi kutyabőröket, az emberek maguk nemesítik magukat a múltjukkal, az életkorukkal, az itten való tartózkodásukkal, a messzi évtizedekre való emlékezésükkel… Mi, régi magyarok – mondjuk –, emlékezünk Tisza Kálmánra és fiákeresére, Schneiderre… Emlékszünk Bánffy Dezsőre és arra a hallatlan dicsőséges napra, amikor Szilágyi Dezső olyan önérzetes szavakkal köszöntötte Ferenc Józsefet a nemzet ezeréves ünnepén, amilyen önérzetes szavak Rákóczi Ferenc óta nem hagyták el magyar ember ajkát… Mi emlékszünk ama régi Szabolcs megyei úriemberre, bizonyos Kállay Andrisra, aki a Nyírségben utazgató Albrecht főhercegnek arra a kérdésére, hogy „mióta laknak itt?” – csendesen azt felelte: „Ezer éve, fenség, amikor a fenség ősei még kecskepásztorok se voltak.” Mi emlékszünk ama Jókai-legendára, amely szerint a költőt bárónak tette meg Ferenc József, de Jókai nem vette igénybe a rangot. Mi emlékszünk ama csodálatos öntudatosságú tanfelügyelőkre, akik bizonyos szolgálati esztendők betöltése után királyi tanácsosok lettek; emlékszünk a Ferenc József rendjel fokozataira; a nagyszerű szalonkabátokra, amelyeket negyvenéves korán túl a legtöbb úriember viselt Magyarországon; a cilinderkalapokra, amelyet vasárnaponként vidéken is viseltek; ama régi tekintetes úrra, aki csendesen, de alaposan lenézte a nagyságos urat; a fantasztikus névmagyarosításokra, amelyeken nevetett egy egész generáció; a minden magyarban ágaskodó büszkeségre, amellyel Széchenyijét a „legnagyobbnak”, királyát a „legelsőnek” nevezte; a Hentzi-szobor felrobbantására, amikor a petárda akkorát durrant, hogy azt Bécsben is meg kellett hallani; a régi ellenzéki követek szónoklataira, akik mindig olyan módon álltak a sarkukon a Sándor utcában, mintha valahol a karzaton Ferenc József is hallgatná a mondanivalójukat…205
„Mi, régi magyarok!”
…Soha ilyen keletje nem volt a réginek, az ónak, az elmúlt dolgoknak, mikor ismét egy szomorú évfordulóra emlékezünk, a tíz év előttire. Csak egy arasznyi az idő, amely azóta elmúlott, mégis úgy érezzük, mintha századok sziklái, porai temették volna el. A holt katonák még a régi Osztrák–Magyar Monarchia kék bakanadrágjaiban vagy „vörös ördög” egyenruháiban feküsznek vigyázzállásban a föld alatt. Még fülünkben a nóták, amellyel a hosszú katonai vonatok elrohantak Szerbia felé. Még tegnapi az Erzsébet körúti mámor a hadüzenet napján; még látjuk magunk előtt ama felejthetetlen este utcai alakjait, a rajongókat és svindlereket, örömükben sírva fakadó úriasszonyokat és táncoló pincéreket, akiknek azóta a lábukat ellőtték. Még veszettül, bolondul jár a feje tetején az emlékezet ama régi nap árnyékai körül, amikor a nemzet ezeresztendős múltját dobta kockára… És most tíz év elmúltával szinte szégyelljük, hogy emlékezetünk csak idáig terjed. Tovább, messzebb, mélyebbre akarunk haladni múlt időbe, amikor még azt sem tudtuk, hogy háború is van a világon.
(1924)206
