A pesti ember örömös napjaiban
A pesti ember örömös napjaiban
Húsvét vasárnapján is megszólaltatja vásáros trombitáját a pereces pék, amely trombitának a hangjára nekem mindig azok a népünnepélyek jutottak eszembe, amikor még a régi pestiek valóban boldog emberek voltak, minden zöld kerítéses udvaron táncra kerekedtek, érzelmes és tréfás dalokat fújtak, sőt egyéb dolog híján: fogócskajátékot űztek az erdőkben és sétatereken… Ama tekintélyes Türr István szakában Ráth Károly főpolgármestert úgy is megörökíti az emlékezet, mint aki nem mindig a „Redout” kávéházban üldögél terebélyes városatyák között, hanem fogócskát játszik a Zugligetben a patríciuskisasszonyokkal… Bárczyt, a népszerűt, magam is láttam, amikor az újonnan megnyíló futballpályákon személyesen rúgja az első labdát, és néha olyan sikeresen, mint a leggörbébb lábú csatár… Pest atyamesterei jártak elöl jó példával, hogy a polgárnak bizonyos ünnepnapokon jókedve is kerekedjen. Az adófizetés, az üzleti gond, a háziúri aggodalom, a másnapi piac gyötrelmes álma: lemúlott a polgár lelkéről, amikor a Ferenciek terén a galambok bizonyos húsvéti ünnepélyességgel szálladoznak, mert több zsemlyemorzsát kapnak a templomot megtisztelő közönségtől, mint egyéb napokon… amikor az Erzsébet tér verebeinek sokkal több mondanivalójuk van, mint más szürke reggeleken… amikor a Bazilika öreg harangja is megszólal, bár ezt ártalmasnak mondják a torony egészségére nézve… De mit meg nem tenne az ember örömös napjaiban?
*
És a pesti polgár előveszi a tavasz ünnepén azokat a nagy, kiadósan vastag húrú hegedűket is, amelyeket még nagyapja pengetett, ha okuláréján át piros betűs napot vett észre a kalendáriumban… A régi beteg ember is hajlandó elfelejteni, hogy az öreg doktor eltiltotta őt a fuvolázástól, suttyomban szájához illeszti hangszerét… A harmonika,234 amelyről már azt kezdik hinni, hogy csak vidéki, eperfás udvarokon szólal meg, felzendül azokban a régi városnegyedekben, ahol még kékre meg zöldre festik a kapukat… És a húsvét előtti nagytakarítás sohasem fárasztja ki annyira még a legöregebb asszonyokat sem, hogy egy-két nótához ne jönne kedvük, amikor észreveszik, hogy a gyerekek pirostojást verdesnek a sarokkőhöz. A hivalkodás nélküli polgár akár kötényben, akár munkakabátban tölti a hétköznapjait: a húsvét jöttével előkerít valamely új ruhadarabot, amellyel magát megünnepelhesse: – néha csak egy új kalapszalag az ünnepi meglepetés, máskor tán egy keveset használt nyakkendő, sétapálca vagy talpalt cipő… Annyi bizonyos, hogy a dolgozók, a szegények, az egyszerűek mindig megtalálják azokat a módozatokat, amelyeknek külső felhasználásával dokumentálhatják, hogy ünnep van a világon. Így még Pesten is bizonyosan akad új ruha is, amikor a húsvéti miséhez beharangoznak.
*
Az ilyen ritka örömös napokon valamiképpen bizakodóbba is válik az ember… Kezd hinni megint olyan dolgokban, amelyekre éveken át csupán fanyar lemondással mert gondolni. Kezdi elhinni például, hogy megint visszatérnek a városba a polgári élet apró, de nélkülözhetetlen örömei. Kezdi elhinni, hogy megint béke lesz a világon, és azoknak a nagy megerőltetéseknek, amelyeket az elmúlt években kellett kifejteni a megélhetésért: végre is csendes üldögélés, megpihenés, gondtalanság lesz a következménye. Az ember az ilyen ünnepi reggeleken bízni kezd egy jobb jövő megérkezésében, amikor munkája gyümölcsét majd szelíd lugasokban is élvezheti, anélkül hogy véresre kellene tépni a lábát és a száját a mindennapi küzdelemben, kimeríteni agyának kitalálási képességét az utolsó aranyszemig, mindennap megtagadni önmagát, emberi méltóságát, munkája értékét és tisztességének jutalmát megélhetési, érvényesülési, békében maradhatási okokból. Kezd hinni az ember a feltámadás csodájában, az új életben, a kivirágzásban (bár gyümölcsöt már régen nem látott küzdelmes éveiben), kezdi hinni, hogy élete mégis meglombosodik, enyhe árnyat nyújt, és nem haszontalanul volt vén fa ebben a városban. Ha már nem élhette meg, hogy boldog gyermekek játszadozzanak alatta, még megérheti, hogy nyugodalmas meleget sugárzó tüzelő váljék belőle majd egy jobb korszakban.
(1925)235
