ÖTÖDIK FEJEZET • amelyben a békés polgár találkozik az Álommal
ÖTÖDIK FEJEZET • amelyben a békés polgár találkozik az Álommal
Jól szemügyre vette.
Őszi ember volt.
Hervadt, lehullott leveleknek a színe volt az arcán. Ráncok és vonalak mendegéltek titokzatos céljaik felé, mint a bánat útjai. Nyoma sem volt ezen az arcon annak az egykori fiatalembernek, amilyennek még egy órával előbb is képzelte magát a temetésrendező. A borbélyok cégtábláiról való mokány, pedrett, elbizakodott, fodros, pengő férfiú, aki a hölgyek szoknyái között suhant a lakodalomban: mire Frank Jeremiás és Neje utcájába ért – olyan lett, mint egy ócska cipő. Szomorkás, bágyadt volt a barna tekintete, mintha hosszú betegségből lábadozna. A papír szivarszipkát a szivarral csendes meggondoltsággal tartotta szájában. Kezét lecsüggesztette, és kerek fekete szalmakalapja búsan billent feje búbján. Olyan embernek látszott, aki mindig a házak fala mellett szokott járni. Nem sok vizet zavart az életben. Sokat hallgatott, és csendesen sétált.370 A temetésrendező elképedve nézte saját magát. „Vajon ugyanaz a foglalkozása, ami az enyém?” – villant át agyán a gondolat.
A szomorú ember mozdulatlanul állott a kerítés mellett. Vajon miért került ez utcácskába, a hölgyek utcájába, ahol reá nem sok szükség lehetett? Unalom vagy véletlen vetette ide? Mit felel, ha a temetésrendező megszólítja, és felelősségre vonja külsejéért? Vajon tudja-e itt, e távoli kerületben, hogy él Pesten, a Ferencvárosban egy bizonyos Czifra János nevű vállalkozó, aki pontról pontra hasonlít rá?
Czifra János darab ideig törte a fejét, hogyan kellene beszélgetésbe ereszkedni. Végre megszólalt.
– Ez, ugyebár, Frank Jeremiás és Neje utcája, és nem messzire vagyunk a tizenkettes háztól?
Az idegen éppen olyan udvariasan emelte meg kerek szalmakalapját, mint a temetésrendező. S ugyanazon hangon, óvakodva és tartózkodva – amint Czifra János felelné, így szólt:
– Valóban uram, ez Frank Jeremiás és Neje utcája, és valószínűleg közel vagyunk a tizenkettes számú házhoz.
A temetésrendező tudomásul vette a választ. Ismét megemelte kerek szalmakalapját, és a másik viszonozta a köszönést, mint két udvarias és egymást ismeretlenül is tiszteletben tartó polgár: készültek elválni.
– Köszönöm, uram.
– Kérem, uram.
A temetésrendezőnek azonban újabb ötlete támadt a beszélgetés folytatásához.
– Nem tudhatnám meg, uram, hány óra van?
– Nagyon szívesen megmondom – felelt az idegen, és lassú, szertartásos mozdulattal benyúlt a zsebébe, s elővette a temetésrendező aranyóráját. Szakasztott testvére volt ez az óra a temetésrendező órájának. Talán a belsejében is ugyanannak a svájci gyárosnak neve szerepel.
– Kilenc óra van – felelt az idegen, és komolyan csattintott órájával, amelyet visszahelyezett mellényzsebébe.
A beszélgetés ismét megszakadt. Ismét kalapemelések, és a két polgár elvált. A temetésrendező indult jobbra, az idegen balra. Ámde alig tettek néhány lépést: mindketten megállottak, egy utcai gázlámpa371 volt közöttük, amelynek sápadt, kékes lángjánál figyelmesen nézegették egymást Frank Jeremiás és Neje utcájában.
Nyáriszoknyás nők mentek a gránitkockákon. A szél belefújt ruhájukba, mint a vitorlákba. Valahol zongorát pengettek. Egy kövér nő virágcserepeit öntözte az emeleten, és a víz lecsorgott a járdára.
A temetésrendező arra gondolt, hogy talán ismeretlen, sohasem tudott és látott testvérével találkozott. De hogyan történt, hogy eddig sohasem látták egymást, és nem tudtak egymásról?
Állt a két polgár, és nézett. Hogyan kezdjék, mit mondjanak egymásnak, hogyan folytassák eddigi életüket? Két vándorló legény erdő sűrűjében, országút bitangjában könnyebben ismerkedik meg egymással, mint két jól öltözött polgár a pesti utcán.
Az idegen mintha eltalálta volna a temetésrendező gondolatát:
– Ön ismeretlen ebben az utcában, uram, amíg én mindennap itt vagyok. Ha valami útbaigazítással szolgálhatnék? – szólt nyájasan.
A temetésrendező rőtpiros lett.
– Véletlenül tévedtem ide, s nincs itt semmi keresnivalóm. De mondja, kérem, miért kiáltott rám, mikor a kocsin ültem?
Az idegen őszintén felelt:
– Ön képzelődik, uram. Én nem kiáltottam önre. Egyáltalán nem szokásom a kiáltozás. Igen csendes ember vagyok.
– Képzelődtem… – mormogta a temetésrendező. – Világosan hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, mégpedig olyan hangon, hogy kénytelen voltam leszállani a kocsiról.
Az idegen könnyen megharagudott. (Akárcsak Czifra János.)
– Uram, ne vádoljon gyermekcsínytevéssel. Ismétlem: nem szokásom a kiáltozás. És most hagyjon utamra, és ne kövessen.
– Én nem követem önt. Ellenkezőleg, ön lépett az én utamba. Méltatlan dolog volna, ha tovább is folytatnám ezt az utcai civódást – felelt a temetésrendező.
Kalapot emelt, és ismét elindult.
Alig tett tíz lépést, ismét beleütközött az ismeretlenbe.
– Ez már mégis bosszantó – kiáltott fel Czifra János. – De hát kicsoda ön, aki nem szűnik meg terhemre lenni?
Az idegen ekkor szelíden, szomorúan elmosolyodott:
– Tehát még mindig nem ismersz meg? Én vagyok az álmod.
– Ostobaság…
Az idegen megfogta a kezét a temetésrendezőnek.372
– Ne bosszankodj, és ne haragudj. Azért találkoztunk, mert nemsokára végleg el kell válnunk. Meghalunk mind a ketten. Az emberek, mielőtt meghalnának: találkoznak megelevenedett álmukkal. Én vagyok az ember, aki mindazt cselekszi, amit te reggel álomnak vélsz. Én vagyok az, aki azt a sok furcsaságot, bolondságot, tréfát, gyilkosságot, meredélyről való zuhanást, paráznaságot, fajtalanságot, mezítelenséget, vadállatokkal való birkózást, lencseevést, csókolózást, óriásokkal és törpékkel való küzdelmet elkövettem. Én jártam a toronytetőn, a kút mélyében, rablókkal viaskodtam, amíg te az ágyban nyújtózkodtál.
A temetésrendező hörcsögmérgű emberke volt. Nem győzte tovább hallgatni az idegen fecsegését. Felemelte a kezét, és csattanós pofont mért az idegen arcára.
Az idegen szelíden, szomorúan hátralépett, és csendes dorgálással mondotta:
– Megbolondultál, Czifra János? Engem bántasz, magadat bántod. Hát már végképpen elfelejtettél ifjúkorodból, amikor még ártatlanok és tiszták voltunk, s együtt jártunk az esküvőkre, az elővárosi templomokba, ahol a menyasszonyok szinte magukon kívüli állapotban térdepeltek az oltárnál, vagy álltak a lépcsőn a déli napsütésben, alsószoknyájuk kifehérlett fehér cipőjük felett, a mirtusz körülfonta fejüket, mint a legszebb királynői korona, menyasszonycsokruk gyöngyvirágból volt, amelyet szenteltvízzel hintett meg a pap, és a szőke, nagy bajuszú kántor abbahagyva az orgonázást (a pap jeladására), mélabús, hajas, nagy fejét tenyerébe hajtotta a karzat sarkában, amíg az oltárnál a világos selyemköpenyeges, borotvált arcú káplán, kézzel is integetve, szemét hol lehunyva, hol karikára nyitva, egy szentet és egy varázslót egyesítve magában, okosan mosolyogva az okosokra, fanatikus hittel a babonásokra, egy jó vándor hangján, akivel véletlenül találkoztunk: parabolákat mondogatott a házasság szentségéről. Ah, hány esküvőt hallgattunk végig – csaknem annyit, mint a penészvirág arcú, korán fonnyadt, sohasem kifejlett kántorkisasszony, aki apja mellett foglalt helyet a karzaton, és műértő szemmel kísérte a menyasszonyok viselkedését az oltár előtt… Hányszor voltunk vőlegények, kis gyöngyvirágcsokorral kabátunkon, hányszor csókolóztunk sápadt, izgult barátnőkkel, fokhagymaszagú nagybácsikkal, levendulát és dohosságot lehelő nénikkel, vállalkozó nézőkkel, pikáns idegenekkel a szertartás után! Hányszor373 ültünk be a felvirágozott fiákerbe a szüzek mellé, akiket az egyház intézkedéséből magunkévá tehetünk, hogy valóságban megmutassuk nekik a fájdalmakat és örömöket; a tengeren hánykódó hajók belsejét; a hajnalhasadáskor kicsorduló bíbor vért a hófehér párnákon; a kéj és kín futamait; a sikoltás gyönyörű skáláját; a felsivító, parázstapintású jajt; a mirtusz hullását; szemfehérek fordulását; sarkantyús taréját a férfiasságnak; menekülő riadását a fülemilefészeknek, amelynek kerülete nem nagyobb, mint a jegygyűrűé, hogy végigéljünk nászéjszakákat, amelynek kezdetén kétszer is keresztet vet a vallásos férfiú, gyermekkori imát mond magában a nő, a ruha és harisnya úgy hull le, mint a virág szirma; mintha a tenger habjának fehérségén át ábrándozna a sárga holdvilág, olyan színű a testecske, amely remegve várja az inkvizítor piros palástját… legalábbis így gondoltuk mi, meg ők az álmatlan éjjeleken, akik a Margit-zárda vagy a Mária-intézet holdas éjjelein szőttek maguknak képeket a gondolataikhoz. – Csak emlékezz, te megátalkodott temetésrendező, egykor minden fátyolos menyasszony veled esküdött meg éjnek éjszakáján a Bakáts téri templomban! A karinges káplán rövidre fogta a szót és az imádságot, két gyertya pislogott az oltáron, és a dugóhúzó bajszú, pálinkásüveg termetű harangozó közömbösen fonta össze kezét: midőn szegény szép leányok kezét kötötte meg stólájával az egyház szolgája. Ámde marcona, hadviselt, kiviaszkolt bajszú, fehér mellényes, ráncba borult arcú nagybácsik itt is éppen úgy várták a menyasszonycsókot a templom hajójában, mint a gazdagok esküvőjén, ahol fényárban úszott az oltár és hajó, és a sekrestyében ruhát váltott a pap, mint egy próféta a nagy jelenet előtt, hosszú, földig érő palástot borítván nyakába, az életunt sekrestyés hő imát kezdett, a kántor meghúzogatta az orgona sípjait, és zörgött a sifon, a csipke, a vászon a menyasszony ráncos vagy kőkemény combjain – amely combokról azt hiszik a nők, hogy egyedül az ő tulajdonukban vannak. Hányszor kellett volna odakiáltani hetyke kis nőszemélyeknek, akiknek a harisnyakötőjükön kívül egyéb jó tulajdonságuk nem volt, hogy: „ne légy büszke, te kis majom, hisz odakünn a nagyvilágban még sok sok millió-millió nő viseli a harisnyakötőt, ami a te birtokodban is van!” A Gyep utcában bódorogtunk a földszintes házak ablakai alatt, hol inges nők bolházkodtak a nyári estén, bölcsőjében összeszorított öklöcskével, felfuvalkodottan bőgött a csecsemő, kakukkos óra zörgött, kék cihás párnák374 várták az álmot a megvetett ágyakban, cipőjét hosszadalmasan, elgondolkozva húzogatta a gazda, gyermeklány színházi plakátokról álmodott, fehér cipőről a hajadon, titkos véletlenségekről, szárnyra kelt hím arkangyalokról, kulcslyukon belopózkodó, szakállas Szellemről az özvegy menyecske. A Viola utcában kocsmáztunk, ahol a Kossuth-nótát harmonikázzák felváltva a Gotterhaltéval; kövér asszonyaiktól félő polgárokkal ittunk barátságpoharat, és boldogan szürcsöltük italunkat, ha amaz a bor hatása alatt elárult némely családi titkot. Ó, a polgári asszonyságok sem egyformák a hálószobák zárt ajtajai mögött! Különös szenvedélyek – cirkuszi mutatványok –, napközben megvetéssel emlegetett emberi testi szükségletek bontakoznak ki a csendben, a házastársi egyedüllétben. – Dobon lovagol a majom. – Lábas tükörben nézegeti arcát a kevély hentes. Állott vízzel, verejtékkel, kígyónyállal manipulálnak a nők; míg a beborozott férfiak az ágy alá menekülnek a feleségük rikoltása, erőszakossága, haragja elől. – Csak a Viola utca hálószobáinak történetét szerettük volna megismerni – s többé nem lett volna előttünk rejtély az élet, a mindennap, az emberi cselekedet… sok mindennek és mindenkinek története a Viola utcában és környékén. – Az Angyal utcában sikoltott a menyasszony, mintha torkát vágnák, és a nyáréji hold szelíd megbocsátással nézett a földszintes házakra. A Páva utcában káromkodott egy hölgy éjnek éjszakáján, mint egy huszár strázsamester, pedig csak aznap ment férjhez, és az újdonsült férj ügyetlenül fogott kötelességéhez. Kéjes kiáltások, boldog dörmögések, elfojtott jajgatások, izgatott csillapító szavak hallatszottak a Liliom utca ablakai mögül, midőn esküvő volt az utcában… Még a kétszeres özvegyasszonyok is szemérmetesek… S a férfiak oly ügyefogyottak, mint a halak a szárazföldön.
– Igen – mondta a temetésrendező –, mindig jószívű ember voltam, és sajnáltam a gyenge női teremtéseket a brutális férfiak miatt.
Az Álom csendesen legyintett:
– Hagyjuk, Czifra úr, az álszenteskedést, mi ketten jól tudjuk a magunkét. Míg napközben szomorú, ünnepélyes s meghatott orcával viseltük foglalkozásunk fekete ruháját, összekulcsoltuk kezünket, mint a sekrestyések, az égbe néztünk, mint a kántor a temetésen: éjjel, loppal, egy másvilági (tehát való) életünkben csak olyanok voltunk, mint a fekete nyakkendős kan verebek a tűzfal csúcsán, amint lehetetlen táncukat lejtik a szürke kis nőstény körül. Hogy375 illegettük, hegyeztük, borzoltuk magunkat! Lovagoltunk testhezálló fehér nadrágban, vad paripán: hölgyünk szeme láttára. Költők voltunk, akik éhesen pennát rágnak fehér papiros felett. Fajdkakas módjára durrogtunk. Az orgona hangja szólalt meg szívünkben, és pénzeszsákból úgy mértük a tallért, mint a lisztet. Csak hagyja, Czifra úr, mert nagyon megjárná, ha a nők ragaszkodnának ígéreteihez, amelyeket álmában tett. Csak emlékezzen arra, hányszor feküdt a kis varrónő lábainál, amíg az egyhangúan, közömbösen mozgatta a varrógép hajtókáját fehér harisnyás lábaival! Emlékezzen a piros nyakú hentesnére, akit sok éjszaka elrabolt a férje mellől. Gondoljon a szavakra, amelyeket gyanútlan nők szájára adott álmában. Élete végéig tömlöcben ülhetne a szerelmi erőszakoskodásokért, amelyeket szendergésében elkövetett… Annyi idegen sonkát senki sem lopott a kéményből, mint ön, Czifra úr.
A temetésrendező megnézte dupla fedelű aranyóráját:
– Nem is tudom, hogy miért hallgatom az ön haszontalan fecsegéseit. Az egész kerület tanú rá, hogy mindig tisztességes ember voltam. Mindenkinek megadtam a kellő tiszteletet kalapemeléssel és modorral – senki annyiszor nem emelt kalapot, mint én –, de viszont megköveteltem a magam részére is a köteles elismerést. Ügyeltem külsőmre: mindennap én voltam az első a borbélyműhelyben; s nem volt nyugtalan éjszakám adósságok miatt. Sohasem vállaltam el a temetés rendezését hitelbe, mert undorodtam a pörösködéstől – inkább zálogot vettem, családi ékszert vagy bundát, amelyet pontosan, hiánytalanul visszaadtam… Ezekre a zálogokra is csak azért volt szükségem, mert ismerem az embereket. Csak addig szeretik halottaikat, amíg véglegesen a föld alá dugták őket. Ki fizetne egy öregemberért, aki már hetek óta a temetőben fekszik? – Kár minden szóért, amellyel ön az én becsületemet kisebbíti. Nyugodtan állok a bíró elé. Czifra János nagyon tisztességes ember volt világéletében.
Az Álom nem tágított. Karon fogta a temetésrendezőt, és mélyen a szemébe nézett. Titokzatosan susogott:
– És vajon mit keres ma este Czifra János Frank Jeremiás és Neje utcájában? Én megmondom Czifra Jánosnak, ha nem tudná. Menyasszonyt keres itt a temetésrendező, amint ez már régi szokása a polgároknak, akik végigették s itták az esküvőt, szemtanúi voltak bizalmas gyöngeségeknek, lakodalmi illetlenségeknek, izgató beszélgetéseknek és nyugtalanító szempillantásoknak. Régi szokása ez a376 polgárságnak, hogy lakodalomból jövet eltéved Frank Jeremiás és Neje utcájába. Idejönnek a temetésekről, a bírósági tárgyalásokról, a válópörök után, családi szerencsétlenségek és bánatok nyomán a gyönge idegzetűek. Itt bukkannak fel megcsalt férjek, midőn szemtanúi voltak feleségük hűtlenségének az ágy alól vagy a rosszul függönyözött ablakon át… (ha ugyan nem a hűtlenségen ért nőt ölelik meg előbb féltésükben és elkeseredésükben). Idejönnek a gyászolók, akik délután minden boldogságukat eltemették a föld alá. Itt találhatók azok, akik szürke, pókhálószínű arccal, igen csendesen és feltűnőséget kerülve: reggel szabadultak ki a börtönből, amelyben évekig ültek valamely bűntettért, amelynek még az emlékét is elfeledték. A rendőr lépése ijesztőbben koppan ebben az utcában, mint máshol. Bujdosók ólálkodnak az ablakfüggönyök csücske mögött. Részeg ember tunyán gajdol, rabló nagyot lélegzik és lehemperedik, a gyilkos itt előkelő úr, és megtraktálja a hölgyet, akit a véletlen ölébe sodort. Ezek a falak, amelyeket ritkán festenek – hisz hosszú időre senki sem vesz lakást ebben az utcában –, ezek a bútorok, amelyek itt az emberek kényelmét és bujaságát szolgálják; a tükrök, amelyekbe annyi feldúlt arc nézett már hajnalonként; az ajtókilincsek és házmesterek, bebocsátói tántorgóknak, részegeknek, alattomos bujálkodóknak vagy az élettől szíven szúrottaknak; sötét folyosók, amelyeknek minden kövéhez múló ifjúság széttaposott rózsája hervadva tapad; a verkli hangja, amely délutánonként itt felzendül, mint az előre megrendelt halotti ének a haldoklók körül… ezek a dolgok nemde csak undorral tölthetnek el oly tisztességes embert, mint amilyen ön is, Czifra úr? – mégis itt bujkál az éj leple alatt… piros alsószoknya szegélyét lesi a homályban… kancsi nő rikoltó pillantását várja a sarki lámpás alatt… töntörgő, fehér harisnyás lábak után veti magát… Pedig egyszer, tapasztalatlan ifjú korában, csúfosan, szitkozódva megverték, piszkos seprűvel megkergették, házmesterrel sarokig üldöztették, és végül átadták a nagy bajuszú rendőrnek, midőn pénztelenül, szerelemittasan betévedt a házba, és ivott a pohárból, amihez csak annyi jussa volt, mint egy tizennyolc éves fiatalembernek… És most vénségedre ismét idesodródtál, Czifra János, te szegény, hervadt falevél?
A temetésrendező Álom karjára tette kezét:
– Ne papolj, öreg. Elég prédikációt hallgattam végig életemben. Nincs értelme a sok beszédnek. Egykettőre sírba kell ereszteni a377 halottat. Mindig a gyorsaságáról volt híres az én üzletem. Lezárni a koporsót, aztán gyorsan elvinni, hogy idejük se legyen a családtagoknak a hosszadalmas búcsúzkodáshoz. Miattam ugyan sírhattak, jajgathattak, kapaszkodhattak a koporsóba… Menjünk! – kiáltottam mindig. Menjünk be abba az ócska házba, ahonnan az a nagy veszekedés hallatszik. Talán éppen meggyilkolnak valakit?
Így szólt a temetésrendező, és kerek kalapját hetykén félrecsapta. Határozottan jókedve kerekedett az Álommal folytatott vitatkozás után. Szinte ruganyos léptekkel ment előre, amint átlépett a kopott küszöbön.
