ELŐHANG
ELŐHANG
Akik emlékeznek az Aranykéz utcai szép napok című elbeszéléseimre, amelyek olykor befejezetlenül kerültek az olvasó kezébe, kérdést intéztek néha hozzám, hogy mi történt ezzel vagy amazzal tovább, amikor az író már letette a tollat.
Halogattam a történetek újabb felelevenítését, mert más dolgunk volt, mint a múlt időkön nevetni.
Azt gondolom, hogy mostanában megint ráérünk majd szelíden mosolyogni azoknak a régi pestieknek a viselt dolgain, akik a kerepesi s budai temetőkben feküsznek, és sírhalmukon csendesen elsüppedt az emlékezet.
A pajkos Boccaccio akkor nevettette a florencieket, amikor a pestis legrémületesebben dühöngött. Én egy háborúból visszatérő város kimerült és halálra fáradt idegeinek és bús álmatlanságainak firkálok némi orvosságot. Hallgassátok meg, hogy milyen furcsaságok voltak valamikor ebben a városban, és nyugodjatok meg, hogy apáitok is szenvedtek szerelmi kíntól, búbánattól és asszonyok tréfáitól. Nem kell olyan tragikusan venni az életet, mintha velünk történne ez legelőször.
A tányérok, csészék és evőeszközök még ott vannak az ebédlőben, amelyeket az öregek használtak.
Az ágyakat sem dobálták ki mind, amelyekben álmodtak.
A daguerrotipekről, festményekről, emlékkönyvekről visszanézeget a régi Pest, csak éppen az utcák nem visszhangozzák már azoknak a lépteit, akikről én mesélgetek.
Egyik-másik öregasszonyka tán elgondolkozik a függőlámpa alatt, a fiataloknak eszükbe jutnak mesék, amelyeket a kályha mellett hallgattak őszi estéken.
Főleg nevetni lehet itt-ott. S hiszem, ezért nem végzek hiábavaló285 munkát, midőn ezt a cifra lakodalmas tortát – egy régi esküvőről – bemutatom.
Légy víg, olvasó!
Krúdy Gyula286
