Beleznainé szomorú éjszakája
Beleznainé szomorú éjszakája
Beleznainé – az ifjabbik – a Nemzeti Színházból előadás után, téli estvén, vizes januáriusban, kocsiján a városerdőbe vitette magát. A Lövölde téren megállította a rozoga fiákert, a bérkocsisnak egy aranyat vetett, és elindult gyalog, magányosan az éjszakai köddel, hóval, sötétséggel fedett városerdő felé. A fiákeres levett kalappal nézett a hermelinköpenyes dáma után, majd lovai közé csapott, hogy a „Kék macská”-nál részt vehessen a táncban. Beleznainé – az ifjabbik – egyedül, lassú léptekkel ment a városerdőben a bokáig érő, vizes hóban, a fákról a nedves hó gyémántcsattal megtűzött hajára omlott, strucctollas legyezője szinte holtan csüngött le karjáról, uszályos ruháját fáradtan emelte. Nem látott, nem hallott, csak ment előre a sötétségben, s végzetét kereste. Már eltűnt a lövőház előtti lámpás a sűrű faderekak között, mintha a ruhájuk alá dugták volna a nőnemű gesztenyefák az éjszakában játszadozó kis fényességet, talált ékszert; a magasságban ősz fejű vének, zordon, téli fellegek utaztak a felszélben, a hold mint egy utcára tett beteg csecsemő a jószívű hercegnőről, fényről, ifjúságról, hársfák illatáról álmodott betegágyán, egy mellbetegszínű felhő mögött; a francia regényekben, amelyeket nyugodt, üres és közömbös szívvel szokás olvasni esős délután a pamlagon, a rózsaszínű gyertyákat korán meggyújtja a szolga, a francia regényekben ilyen időjárás mellett történnek a gyilkosságok a sorompó környékén… Beleznainé – az ifjabbik – e télen nem olvasott egyetlen regényt sem – Aigner könyvárus küldeményei fölvágatlanul maradtak; Beleznainé a hosszú télen – már októberben leesett a hó – mindig csak egy férfira gondolt.
E télen Beleznainé sötét hajában egy fehér fürt keletkezett, bal oldalon, a szív oldalán, mintha csak annak a szerelemnek a tiszteletére született volna, amelyet a Beleznainé korában levő nők dédelgetve neveznek utolsó szerelemnek, mint a legkisebbik gyermeküket szeretik – ezenkívül a fia e télen nyerte el a hadnagyi rangot a Nádor-huszároknál. Könnyen elképzelhető, hogy Beleznainé szerelméről legbensőbb barátnői sem tudtak.500 Hogyan lehetne tovább is emelt fővel járkálni a városban, és a védegyleti bálon, a Redout-ban az emelvényen ülni? Ah, a Beleznainé korában a nők vigyáznak hírnevükre, jobban, mint ékszereikre. Két gyermeket nevelt föl, mint madár a fiókáit. Jobb karján hordozta a fiút, a balon a leánykát. Sok esztendő múlott el, hogy Beleznainé páholya üresen ásított a Nemzeti Színházban; nem látta őt a gellérthegyi búcsú, sem az állathecc. Beleznainé gyermekeit nevelte, és a képes divatlap rejtvényeit leánykájával együtt fejtette meg. Ugyanezért, midőn végre váratlanul feltűnt szentkép arca – a spanyol kápolnákból –, merengő, kissé nyugtalan, hosszú elgondolkozásból idegességbe égő tekintete, mintha az jutott volna hirtelen eszébe, hogy odahaza a kislány legurult a lépcsőn – kisded finom alakja, amely a páholyban drága selymek és nemes prémek között, csaknem csodatevően tiszta életű, régi úrnők illatát lehelő ékszereiben különös lágysággal, szelíd megadással elhelyezkedett, mintha a finom figurát ama théatre parée alkalmából komponálta volna a rézkarcoló művére, midőn az orosz hercegnő férjhez ment Budára, és a bécsi színészek hajón jöttek le a Dunán, hogy ott díszelőadást tartsanak –: a pesti társaság, divathölgyek és delfik, szemüveges, idős úrnők és nyugodalmas táblabírák, Degré Alajos és a ragyogó Kuthy Lajos, egyszóval Pest a negyvenes években rajongó szerelemre gyulladt a váratlan, csodálatos Beleznainé iránt, akinek finom lénye, lágy kézmozdulattal szinte még a „Zrínyi” sarkantyúpengéses jurátusdorbézolásait is elhallgattatta a zenekar mellett. Az első sorban üldögélő Elefánthy úr, pesti Hon, teknőccsontjából készült pálcájával ritkábban kopogtatta meg ezután a dobos hátát, hogy a pianókat az üstdob pufogtatásával fűszerezze, a hölgyek ŕ la gręce fésültették a hajukat a Kishíd utcai fodrásszal – Beleznainé hajviselete és a bő, lengő, apró virágokkal díszített szoknya hamarább divatos lett, mint a nyájas olvasó e sorokkal végez! Az akkori közlönyökben fölbukkantak versek a divatos költők tollából, amelyek egy fekete hajú, földre szállott sugárhoz, elevenné válott gyönyörűséghez voltak intézve, Frankenburg egy budai disznótoron kikottyantotta, hogy a költeményeket Beleznainéhoz írják a poéták, és K. L. divatos beszélyíró és arszlán (bár e kifejezés későbbi, és Petőfi tollát dicséri) álomporral megmérgezte magát lakásán, hogy olthatatlan szenvedélyét csillapítsa.
Beleznainé, keresztnevén Hermina (egy szent hölgy tiszteletére), nem látszott tudomásul venni a feltűnést, amelyet megjelenésével az akkori501 Pesten előidézett. Szerényen bókolt, mint kislány korában divat volt a bécsi Szentszív zárdában, halkan beszélt (ah, a divatos nők ezután évekig valóban már csak legyezőnyelven beszéltek), csendesen lépett, és fontosságot nem tulajdonított annak, hogy Elefánthy úr a polgári zenekart ablakai alá rendelte vasárnapi délutánokon. Csak halkan, észrevétlenül élni, szinte meg sem látni a csúnya embereket, többet beszélgetni gyermekeivel és a tavasz virágaival, mint a barátnőivel: ez volt Hermina élete. Hogy a fehérneműek a szekrényekben mind rendben legyenek, a hervadó virágcserepeket frissekkel cserélje ki a városi kertész a vaskosaras ablakokban, a dal halkan, elmosódottan hangozzék a spinéten, a padló mindig frissen legyen súrolva a házában, még az ágy alatt és a szobasarkokban is, az imakönyv mellett mindig akadjon egy jó könyv a háznál, amely elmulattat, megvigasztal, észrevétlenül földerít, mint a fekete színpadi függöny mögött a háttérben, a színdarab végeztével, kis kunyhó előtt, rokka mellett látható az élőkép, mely az üldözött szerelmesek további sorsát ábrázolja: így élt Hermina, a legdivatosabb hölgy Pesten, a negyvenes években, midőn a férfiak ugyan amulettet viseltek a szívük fölött, de szívesen felcserélik vala a hölgyektől kapott emléktárgyat egy szalagcsokorral a Beleznainé ruhájáról. – Szalagcsokor azonban senkinek sem volt birtokában a városban.
És most, e bánattal teli téli éjszakán hová jut Hermina a városerdőben, ahol a fák setétek, fenyegetők, és az éjszaka folytatja rejtélyes életét, amelyet nem szabad meglesni emberi szemnek?
Hová bolyong könnyű cipőjében a hólében, álmukban könnyező fák alatt – a kinyúló ágakról nem üti meg fejét akasztott ember lábában, és egy megfagyott varjú nem fordul le a fatetőről, hogy vállára hulljon?
Merre jár magányosan, felzokogó szívvel, tépett kendővel, vérig megalázottan, öngyilkosságig elkeseredve?
Éles fütty hangzott föl a bokrok között, és egy rongyos, félkarú férfi lassan az útra lépkedett, amelyen Beleznainé a város felől menekült. Vastag bot volt a csavargó kezében, a köpenyege, mint kósza varjúfészek a nyakában.
– Megállj! – mondta téli fagytól rekedt hangon az útonálló.
Beleznainé halálra váltan szorította a két kezét szívére.
– Öljön meg, csak ne bántson, mert én egy szerencsétlen nő vagyok – rebegte.502
A csavargó közelebb lépkedett, és szemügyre vette az asszonyt. A gyémántcsatot nyugodtan kivette a hajából – a hold egy siralmas, sovány jegenye gallyai közé bújt –, a hermelines színházi belépőt többször megsimogatta, megforgatta.
– Hogy kerülsz ide, te úri asszonyszemély? – kérdezte szárazon.
Beleznainé – bár sohasem markolt teljes erővel a hárfa húrjai közé – asszony volt, fölismervén a veszélyt, föléledtek benne az ősi női ösztönök.
– Szerelmes voltam… szerelmes vagyok, és nem tudom, hogy kibe. Egy királyba vagy egy korhelybe. Valami űzött ma éjszaka, mintha jégzajlás volna a szívemben.
A csavargó figyelmesen hallgatott, bólintott: – Szépen tudtok beszélni, ti dámák – mormogta, majd a hold csalékony világításánál szemügyre vette a gyémántcsatot.
– Nagyon drága – dörmögte rosszkedvűen –, levágják érte a másik kezemet is. Nincs pénzed? – kérdezte, s a csatot visszaadta az asszonynak.
– Egy aranyam volt, s azt… egy szegény embernek adtam az úton.
– Szegény ember, szerencsés fickó – morgott a csavargó. – Hadd nézzelek, te dáma.
Beleznainé álla alá szorította a kezét, mintha régi egérkalitka rozsdás drótjai kaparásztak volna Hermina nyaka körül. De az asszony fagyott mosollyal nézett a csavargó torzonborz arcára.
– Eh, te is szép vagy… Majdnem olyan szép vagy, mint akiért először loptam.
– És én is szeretem a vad, kegyetlen férfiakat – felelt az életveszélyben mosolygó Hermina. – Szeretném, ha valaki lopna értem. Gyűlölöm a férfiakat, hogy mindig csak szép szavakkal, körmönfont hazugságokkal, ostoba bókokkal akarnak meghódítani, és egyik sem megy el rabolni a kedvemért.
A csavargó hümmögött:
– Hogy hazudtok!
– Én nem hazudok, én azért jöttem ma éjszaka a városerdőbe, hogy valakin bosszút álljak.
– Persze, egy férfin.
Az asszony összetette a két kezét:
– Jöjj velem… Elég rongyos vagy, elég piszkos vagy, vad vagy, gyilkos, tolvaj… Jöjj velem; a házamban megterítve minden a vacsorához.503 Egy férfinak kellett volna velem tölteni a mai estvéjét, és valamerre máshol kergeti a könnyű élvet. Jöjj, házam a városerdő szélén, és megesküszöm, hogy nem lesz bántódásod. Téged kereslek, te rongyos, éjszaka fia, talán még véres a kezed tegnapról?
Beleznainé a csavargó fél karjába kapaszkodott, de az megvetett lábbal állott.
– Kelepce – felelte röviden. – Itt maradunk az erdőn, ahova nem mer belépni az őrkatona.
– Higgyél nekem – könyörgött Hermina. – Védekezhetnék ellened, éles tőrt hordok magamnál, és szíven szúrhatnálak, mielőtt bántanál.
– A tőrt mindenesetre add ide – felelt a csavargó, és kivonta karját az asszony kezéből.
Beleznainé a keblébe nyúlt. Régi művű, ruganyos kis penge volt ott elrejtve, amelyet a saját szívébe akart döfni a városerdő mélyében.
– És most menjünk, mert a városban a tornyok éjfélt kongatnak – könyörgött az asszony. – Hideg és félelmetes az erdő. S mily szörnyű volna találkozni valakivel, akinek két karja van.
Beleznainé előrelépkedett az úton, és amint a nedves hóban látta szemben jönni lábnyomait – mindegyik egy könnynek, fájdalmas percnek, kétségbeesett zokogásnak a sírja –, dideregni kezdett, hogy a fogai vacogtak. De az életöröm fölébredt benne, s emígy mulattatta a haramiát:
– Én rendes, jóravaló nő voltam a mai napig. Ma azonban elvesztem. Hallgasd meg történetemet, te jóember, aki bizonyosan nagyon szerettél és szenvedtél már életed folyamán. Körülbelül két esztendeje véletlenül megismerkedtem egy férfival. Páholyban, színházban, úri társaságban nékem bemutatták, s ő ekkor rám nézett, hosszasan, furcsán, tágra nyitott szemmel, hogy azt éreztem, így még nem nézett rám senki, de ez a férfi se nézhetett ilyenformán más nőre. Így csak egyszer lehet nézni az életben, amikor a szemsugár mindent elmond egyszerre… Elmondja a múltat, hogy már valaha valahol egy régi életben, elmúlt században találkoztunk egymással… a szemek mint kedves ismerősök kapcsolódnak össze, és a kezek szorításában azt érezni, hogy az ő feje már pihent egyszer a keblemen… Elmondja a tekintet a bús jelent, midőn egymást elkerülve, idegenül élünk, holott az volna a hivatásunk, hogy mindig egymás mellett üljünk, hallgassunk vagy mosolyogjunk… És beszél a reményteljes szép jövőről, midőn egy napon feltűnik a tavaszi nap a városerdő lombjai mögött, a leveleken mint504 kis lelkek csónakáznak piros vitorlával a csillogó harmatcseppek, jó szagú levegő sompolyog ki a fák alól, hogy nagyon nagyot lélegzik belőle a kebel, és a szív egyszerre új tempóban kezd dobogni, a pulzus másképpen ver, a gondolat szárnyalása magas tornyok felett lebegő madarak könnyedsége, a szem lezárul, mintha bús mezőről egyszerre homokos útra, mély erdőbe gurult volna a kocsi.
– Már látni a lámpást a Lövölde téren – vélekedett a csavargó.
– Aztán két évig néha váltottunk egy szót. Ő meg-megállt a páholyom alatt, köszönt, szép beszélyeket írt rólam a közlönyökbe, s én mindig reá gondoltam, kívántam, vártam, szerelmes voltam, és a nevét hangosan mondtam, amikor egyedül voltam. Sírtam, a párnáimat ölelgettem, nyitott szemmel feküdtem ágyamban, hajnalban azt álmodtam, hogy az ágyam szélén ül, s a kezemet simogatja. Tegnap délután végre azt gondoltam, hogy elkövetkezett a nap, amikor egymásé leszünk. Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a bolond gondolat. Valami csalhatatlanul mondta bennem: ma… ma estve… mint ahogy az óra tiktakol a falon. A menyasszonyi fehérneműmet öltöttem magamra, amely az esküvőm óta nem volt rajtam. Az anyám varrta az inget, én hímeztem, kis virágokat horgoltam a szélére, s a szívem fölé a nevem… A színházban szépen játszottak, s minden percben vártam, hogy ő belép páholyomba. De nem jött. Egy léha ficsúr a második felvonás után megállott páholyom előtt, s jelenti, hogy a „Kék macská”-nál nagy álarcosbál tartatik… Lajos az álarcosbálra ment, gondoltam magamban. Pedig nem is ösmerem Lajost, és mindezt hazudtam.
A lövőház közelébe értek. Az őrkatona, talán először életében ébren volt, és a ház előtt állott fegyverével.
– Katona! – kiáltott teli torokból, rémült sikollyal Beleznainé.
(1915)505
