2
2
Szindbád örökbefogadási hajlamosságával más alkalommal is megpróbálta a varázsló szavakat Szellő Szilviánál, de a varázsló szavak is olyanok, hogy idővel elvesztik hatásukat.
Így például az óbudai temetőben, ahol annyian feküsznek megcsalódva vagy nem viszonzott szerelem miatt.
A temető is olyan, mint egy utca. Napközben is járnak erre a piacra, a boltba, egyik városrészből a másikba az asszonyok kosaraikkal, mondanivalóikkal, pletykáikkal, és a férfiak, akik a temetőn innen és túl is tudnak egy-egy barátságos bormérőhelyet, ahová betérnek, mielőtt helyüket a temetőkertben elfoglalnák.
Kiment volna a divatból a szerelem? – kérdezte magában Szindbád, amikor az óbudai temetőben hiába várakozott Szellő Szilviára, a harminchármak egyikére, akinek a tánciskolából ide kellett volna584 jönni, hogy fogadott apjának beszámoljon mindazokról a tudományokról, amelyeket a tánciskolában tanult. Bár halálraítéltnek érezte magát Szindbád a „vonzalom” miatt, amelyet Szellő kisasszony iránt érzett, mégis érdekelték a modern táncok, a „vademberek tánca”, amint mondogatta, holott ő maga akkor szeretett volna elmenni a világból, amikor még a nők egy bécsi valcer mámorában éltek, álmodtak, szerettek és boldogítottak. Persze, akkor is szenvedtek már néhanapján, de talán kevesebbet, mint azóta, mióta a szuppé-csárdást elfelejtették.
Kiment volna a divatból a szerelem a régi táncokkal együtt? – kérdezte magában Szindbád, amikor Szellő Szilvia még mindig nem jött a tánciskolából, holott éppen ezen az alkonyaton akarta neki felolvasni végrendeletét, amelyben minden vagyonát Szilviára hagyja, aki ragaszkodásával, gyengédségével jobban kiérdemelte azt, mint az aszódi javítóintézetben lévő fiúk, akiknek korábbi végrendeletében alapítványi helyekről gondoskodott Szindbád.
Kiment volna a divatból a szerelem? – ismételte Szindbád, amint vidéki szokás szerint szerelmeskedő párokat keresett alkonyattal az óbudai temetőben is, amely szerelmes párok a holtak útmutatására teendőiket végzik. Az özvegyasszonyok látszólag elment férjeik sírdombjai mellett üldögélnek, kertészkednek a hervadt virágok között, hervadt leveleket tépegetnek elárvult jegygyűrűs ujjaikkal a síri virágcserepekről, de félszemmel az özvegyembert lesik, aki a közelben elhunyt felesége sírját látogatja. Jobban meg lehet ismerni egy férfit a temetőben, mint a bálteremben. Olyan özvegyasszony pedig nincs, aki végleg lemondott volna a férfiak ismeretségéről. Az ilyen temetői találkozások már gyakran végződtek házassággal. – De Szindbád szerelmet s nem házasságot keresett, mert azok közé az elbizakodott, javíthatatlan férfiak közé tartozott, akik késő vénségükig bíznak az elvarázsoló tekintetükben, a mézesmázos szavaik hatékonyságában és a női nem esendőségében, s ezért a szerelmet még házasság nélkül is elképzelgette magában a vén bohó.
Még mindig várakozott azzal a csábítószerrel, amelyet „házassági ígéretnek” neveznek a Szerelmi Tanácsadó utolsó fejezetében,585 meg mindig inkább kalandorkodni szeretett volna a szerelem rózsás kertjében, mint a „jó párti” alakjában mutatkozni a hölgyvilág álmaiban; hitt, remélt, szeretett… Azt hitte, hogy szerelmi kalandocskákból lehet összeállítani egy élettörténetet, mint akár a múlt században, holott az élet hallatlanul megkomolyodott.
Ebben a percben megjelent Szellő Szilvia az alkonyatban, és már méltatott alakjában a temetőn akart keresztülhaladni, hogy a tánc utcájából a kötelességteljesítés, a „rideg otthonokkal” teli utcába menjen. A tánciskolából és fürdőből mindig felhevülten jönnek vissza a mindennapi életbe a nők. Szellő Szilvia egy folyammérnökségi fiatalemberrel táncolta az estén a rókatáncot, és tánc után a fiatalember megmutatta azokat az amatőr-fényképeket, amelyeket egy barátja készített a Kevély-hegyi turistakirándulás alkalmából… „Vasárnap turistakirándulásra megyünk a Bandával. Remélem, velünk jön, Szilvia? Majd én leszek a partnere. És újra fotografálunk.” Nem mondott többet a folyammérnökségi fiatalember… Szindbád, amidőn a temetőben Szellő Szilvia melle csatlakozott, mégis azt vette észre, hogy a leánnyal valami „változás” történt. Szilvia szórakozottan hallgatta a tervezett végrendelkezést, a gondolatai láthatólag másfele jártak (a tervezett kiránduláson és a tervbe vett turistapartneren), csak odavetőleg kérdezte, hogy mit is jelentenek azok a „kint levő követelések”, amelyeket Szindbád halála esetén, nagylelkűen ugyancsak Szellő Szilviának hagyományozott? – Gyermekem, ez nagyon csinos összeg! – mond komolyan Szindbád, és levette csíptetőjét, amely mindig piros nyomot hagyott az orrán, ugyanezért csak addig használta, amíg feltétlenül szüksége volt rá.
Szellő Szilvia cifra kis cipőjét nézegette, amelyben még remegett a tánctól elábrándozott lába, mintha a zene hangjai nem távoztak volna el bokájából és sarkából.
Szellő Szilvia nem is tudta, hogy milyen nagy hibát követett el, midőn nem csókolta meg Szindbádot (azon a helyen, ahol vörhenyes barnán, mint egy angol lordé: növekedett volna a szakáll, ha erre Szindbád alkalmat adott volna), nem csókolta meg Szindbád jótékony kezét, amely a harmadik kerületnek abban a részében, ahol586 a Fővárosi Gázművek már nem világítanak: mindig pártfogóan simogatta a leányka hajszálait. Szellő Szilvia eltűnt az Öregasszonyok házában, és a folyammérnökség egyik tisztviselőjére gondolva töltötte estéjét.
