2
2
– Hoztam egy embert, aki majd rendbe hozza a régi lóistállót, kedves mama, mint sokszor terveztük – mond Szent Mihály anyósának, akivel a fontosabb dolgokat megbeszélni szokta.321
Özvegy Sztárayné (Rózsi) kipillantott a konyhából az udvaron álldogáló emberre. Mit, mit nem látott rajta ezzel a futó tekintettel: azt úgyse lehet megmagyarázni. Elégedjünk meg annak a tudatával, hogy özvegy Sztárayné gyakorlati asszony volt, aki bizonyos emberismerettel rendelkezett.
– Kéményt is kell építeni – vetette oda az udvaron álldogáló embernek a szót. – Mert az istállóban nincs kémény.
– Majd kéményt is építek – felelt az udvarról az ember, aki talán a toronyépítéstől se ijedt volna meg.
– Ott hál az istállóban! – folytatta özvegy Sztárayné.
– Ne tessék engem félteni, bokor alatt szoktam aludni.
– Talán betyár is volt valaha? – kérdé az asszonyság.
– Nem szégyellném, ha lettem volna, mert nagyon nehéz mostanában az élet Kókán. De az apám azt mondta, hogy ezt csak hagyjuk a végére, és akkor is fütyörészve kell menni az akasztófa alá.
– Nagy zsivány lehetett a maga apja.
– Volt az is. De engem erkölcsösen nevelt. Megvert, még ha rosszat gondoltam is.
Negyvenesztendős forma volt a kókai ember, de az apjáról úgy beszélt, mintha valahol a háta mögött állana. Vannak olyan emberek, akik nem tudják elfelejteni a szülői nevelést.
– Aztán hogy szólítsam, ha valamit mondani akarok? – folytatta a kérdezősködést özvegy Sztárayné.
– Tessék Istvánnak szólítani, mert arra értek legjobban.
– No, István, iszik egy pohár pálinkát?
– Kezét csókolom, nem élek vele. Inkább egy darab kenyeret kérek.
Özvegy Sztárayné, úgy látszik, megtudott mindent, amit Istvánról tudni akart, mert nemsokára azután a kamrába vezette, átadta neki a sarokban álló szerszámokat, amelyekkel István elkezdheti működését a háznál. Ásót, kapát, fűrészt, kalapácsot, csákányt és mindent, amit Sztáray úr ötvenöt esztendő alatt a kamra sarkában összegyűjtött építéshez, renováláshoz, mindenféle teendőhöz használható szerszámként. A jó szerszám éppen olyan toldaléka a háznak, mint a jó cseléd, a jó pince, a jó padlás. Aki csak úgy futtában nézi az életet, vizitszobából vagy kocsmaasztal mellől: nem is tudhatja, hogy mennyi mindent csinált egy ember ötvenöt esztendős koráig, holott látszólag semmit se csinált soha egész életében, mint a322 boldogult Sztáray úr, csak a kályhában ropogó tüzet hallgatta, és néha kocsin elment valahová a szürkékkel!
De miután meghalt, özvegy Sztárayné bizony csak sírva nézegethette, hogy az öregúr életében milyen rend volt padláson, pincében, a fészerben, a színben, a fürdőházban, amelyet pavilonnak nevezett, és nyáron kádban fürdött, miután lepedőt akasztott a nyitott ajtóra.
– Jól vigyázzon mindenre, István, mert mi rendes emberek vagyunk, és az első rendetlenségnél vége lesz a barátságnak – mond özvegy Sztárayné, amikor a szerszámokat egyenként átadta Istvánnak.
– Látom a fejszéről, hogy nemrégen fenték. De azért én megfenem még egyszer – felelt István. Amint a szerszámokat kézbe vette, és a régi istálló felé fordult, amely pókhálós ablakaival, félrecsapott tetőjével ugyan meglehetős ódon épületnek látszott, de annyira mégse volt régi, hogy ne vénülhetett volna tovább.
