avar [1]
avar [1] főnév -t, -ja (csak egyes számban)
1. Lehullott, száraz lomb, száraz (fa)levelek tömege, rétege. Puha, száraz, vastag, zörgő avar; megzördül, zörög az avar. Lába mélyen süppedt az avarba. Hullatja levelét az idő vén fája, Terítve hatalmas rétegben alája; Én az avart jártam … (Arany János) Gázolt a sarkam síró avarban S aludt a tölgy, a hárs, a nyár. (Tóth Árpád) A tegnap még arany avar | barna sár lett a fák alatt. (Radnóti Miklós)
2. (tájszó) Lábon maradt, le nem kaszált száraz, aszott fű. Szakálla úgy nőtt már, mint az avar. (Eötvös Károly) || a. (tájszó) Száraz kóró, giz-gaz, növényi törmelék. Avart, asszu kórót szedtek, Kicsiholván tüzet élesztettek. (Arany János)
3. (ritka) Avarral (1) borított terület. Útlan v. úttalan avar. Tűz támadt az avaron. Haraggal Bolyga mezőn, avaron. (Vörösmarty Mihály) Tör fel hegynek Ut nélkűli avaron. (Arany János) || a. (tájszó) Kiszáradt, kiaszott mező, rét.
4. jelzői használat(ban) (ritka, régies) Kiszáradt, kiaszott, száraz <növényzet>; aszú. Avar fű, legelő. Ami azon túl látszik, az mind avar sivatag, terméketlen … homokbuckák. (Jókai Mór) Szikes földön avar legelők és apróbb-nagyobb sóstavak váltogatják egymást. (Eötvös Károly)
avaros.
