bölcső
bölcső főnév -t, -je [e] v. (régies) bölcseje [e-e]
1. Fából készült, ív alakú talapzatra szerelt, ma már csak ritkán, főként még falun haszn. ringatható ágyacska, melybe a csecsemőt fektetik. Faragott bölcső; vhol ® ringott a bölcsője; a csecsemőt bölcsőbe fekteti; bölcsőben ringatja gyermekét; ringatja a bölcsőt; vhol ® ringatták a bölcsőjét. A bölcső mellett virrasztott. Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! | Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. (Petőfi Sándor) Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott. (Arany János) Szegényember, hogy adod a bölcsőd? | – Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt? (József Attila)
2. (átvitt értelemben, választékos) <A köznyelvben csak néhány állandósult szókapcsolatban, a költői nyelvben egyébként is.> Az emberi élet kezdete, a csecsemőkor. A bölcsőtől a koporsóig; a bölcsőtől a sírig. A koporsó után épen azt képzelem, Ami bölcsőm előtt történt vala velem: Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek. (Csokonai Vitéz Mihály) A bölcső óta mit vertek fejedbe? (Petőfi Sándor)
3. (átvitt értelemben, költői) Szülőhely, szülőföld. Ez a táj volt bölcsője. Hazádnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. (Vörösmarty Mihály)
4. (átvitt értelemben, választékos, tudományos) Az a hely, ahol vmi keletkezett, ahonnét vmi származik, ahová vminek a kezdete, eredete visszanyúlik. A gótika a reneszánsz bölcsője. A népek bölcsője: Ázsia. Görögország, a tudományok és művészetek bölcsője.
5. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Az az idő(szak), kor, amelyben vmi kezdődött; vminek kezdeti szakasza. Műipar, valamint kereskedés, még bölcsőben léteznek nálunk. (Széchenyi István) A nyelvészet … Révaiig, úgy szólva, bölcsejében volt. (Arany János) A dráma még bölcsejében szendereg. (Gyulai Pál)
Szóösszetétel(ek): bölcsőének; bölcsőháló; bölcsőringás; bölcsőringatás.
bölcsős.
