csalódik
csalódik tárgyatlan ige -tam, -ott, -jék (-jon)
1. Leverő v. keserű érzéssel észreveszi, hogy másképpen történik v. történt vmi, mint ahogyan elképzelte, hitte, várta, remélte. Hányszor csalódtam életemben! Szeretem azt, aki csalódott, Aki rokkant, aki megállott, Aki nem hisz, aki borús: A világot. (Ady Endre) Kit anya szült, az mind csalódik végül. (József Attila) || a. Kellemesen csalódik: örömmel veszi észre, hogy vmi másképp történt, mint ahogy aggódva, félve várta. || b. Elgondolásában, reményében, hitében téved. Ha nem csalódom: ha nem tévedek, ha jól emlékszem. Csalódik, ha azt hiszi, hogy ez sikerül. Most az egyszer csalódol, – viszonzá a cigány mosolyogva. (Eötvös József) Ismét csalódtam, azt hivém, elég Ledönteni a multnak rémeit S szabad versenyt szerezni az erőknek. (Madách Imre)
2. Csalódik vkiben, vmiben: rendsz. leverő v. keserű érzéssel észreveszi, hogy vki, vmi nem az, aminek hitte, gondolta, tartotta. Csalódott barátaiban, vőlegényében, hitében, szerelmében. Hogy reméltünk! s mint csalódánk! És magunkban mekkorát! … (Arany János) || a. Kellemesen csalódik vkiben, vmiben: örömmel veszi észre, hogy vki, vmi jobb, különb, mint amilyennek hitte, gondolta.
csalódó; csalódott.
