döf
döf ige -tem [e], -ött, -jön
1. tárgyas (csak helyhatározóval) <Hegyes tárgyat, szarvat, szúró fegyvert> gyors, erőteljes mozdulattal beleszúr vkibe, vmibe. Dárdát, kardot, kést, lándzsát, szuronyt, tőrt döf vkibe, vmibe; ® tőrt döf vki szívébe; ® kést döf vkinek a szívébe. A megvadult bika a gulyás combjába döfte szarvát. Vasadat döfd ide, oh ne szánj! (Berzsenyi Dániel) A tanár … a második fecskendő tűjét döfi … mélyen a bőrbe. (Kosztolányi Dezső)
2. tárgyas (csak helyhatározóval) <Ember az ujjával, könyökével, öklével, állat a szarvával, orrával, fejével> hirtelen mozdulattal erős(ebb)en (meg)lök, (meg)taszít vkit, vmit. Öklével hátba döfte szomszédját. A kecske jól oldalba döfött. || a. tárgyatlan <Szarvas, agancsos állat> szarvával szokásszerűen szúr, öklel, bök. Döf a bika, a kecske, ha dühös. A tehén döfött, ha fejni akarták. Szóláshasonlat(ok): úgy néz, mintha döfni akarna: nagyon dühösnek látszik, komor. [A tehén] szarvával dühösen döfött felénk. (Kuncz Aladár) || b. tárgyatlan (gyak. -t ragos mértékhatározóval) Döf vkin, vmin vmennyit v. vmilyet: ezt a cselekvést bizonyos számú esetben v. meghatározott mértékben végzi vkin, vmin. A kecske döfött egyet a gyereken. Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek … Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta, Pedig éhes borja nagyokat döf rajta. (Arany János)
3. tárgyas (tárgy nélkül is) (átvitt értelemben, ritka, választékos) Lelki fájdalmat, kellemetlen érzést okoz vkinek, sért vkit. Szíven döf vkit: hirtelen nagy lelki fájdalmat okoz vkinek; mintha ® kést döfnének a szívébe. A rossz hír szíven döfte. Mérges ember szóval is döf.
Szólás(ok): (bizalmas, tréfás) ez már döfi: ez olyan, hogy kívánni sem lehet jobbat v. többet.
Igekötős igék: agyondöf; átdöf; beledöf; feldöf; keresztüldöf; kidöf; ledöf; megdöf; visszadöf.
döfő.
