egyben
egyben [ë-e] határozószó, (népies) egybe [ë-e]
I.
1. (kiemelt szóként) Egészben, az egészet részekre nem bontva, ill. darabokra szét nem szedve. A kacsát egyben sütötték meg. A nagy könyvszekrényt egyben vitték fel az emeletre.
2. (rendsz. mellékhangsúlyos szóként) (elavulóban) Azonnal, rögtön, egyszeribe(n). „Van még vacsoráról egy darabka sültem.” | S asztala fiából egyben ki is vette. (Garay János) Jobbjával a súlyos dárdát emelé fel … S megcsapá vele a szegény ifjat vállon. | Egybe visszarántá. Dőlt a test utána. (Arany János) Pusztuljatok egybe! Itt nem osztogatnak semmit. (Jókai Mór)
3. (hangsúlytalan v. mellékhangsúlyos szóként) Az előbb említetten kívül még … (is), azonkívül (még); egyszersmind, egyúttal. Barátja és egyben mestere volt. Julcsa néni, … szinte lányává s egyben barátnőjévé fogadta az egyetlen ártatlant. (Móricz Zsigmond) || a. <Két szó, főleg alany és állítmány közt, annak kifejezésére, hogy köztük szorosabb jelentésbeli kapcsolat, bizonyos értelemben vett azonosság van:> azonkívül, hogy a szóban forgó dolog az, aminek az egyik szóval, főleg az alannyal mondjuk, még az is, aminek a másikkal, főleg az állítmánnyal állítjuk; egyszersmind, egyúttal. Ez a sorrend egyben értékelés is. Ez (a dicséret) egyben figyelmeztetés arra, hogy … Az elismerést egyben további munkára való buzdításnak is szánta.
II. (kötőszó-szerűen) Az előbb említett, a szóban forgó cselekvéssel egyidejűleg; ugyanakkor; egyszersmind, egyúttal. Itt küldöm a könyvet; egyben arra kérem, hogy … Aztán meg is kérte a lányt feleségűl, … S egybe pedig kérte a nagy ország felét: | Megilleti ennyi hozomány Etelét. (Arany János)
III. (névutószerűen, -val, -vel ragos névszóval, azzal együtt értve) (ritka) Együtt. Betoppannak … a többi székely nemesekkel egyben. (Jókai Mór)
