ék [1]
ék [1] főnév -et [e v. ë], -e [e] v. -je [e]
1. Hegyesszöget alkotó sík lapok által határolt, hasáb alakú merev test, eszköz, amely hasításra, rögzítésre, vmely test, anyag részeinek szétválasztására haszn. Billenő ék; lengő ék; az ék alapja, éle, háta; éket üt, ver vmibe; ékkel hasít, repeszt vmit; ékkel megtámaszt, rögzít vmit. Vékony repedésbe feszíti az éket. (Arany János)
2. (műszaki nyelv) Fából, vasból készült hasonló alakú eszköz, mely feszítésre, gépek alkatrészeinél merev kapcsolatok létesítésére haszn. Lapos, nyerges, orros, szorító ék.
3. (átvitt értelemben, rendsz. rosszalló) Éket ver vkik közé: elválasztja, szembeállítja őket; ellentéteket szít közöttük. Éket vert a fiatalok közé. Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked: Úgy verd ezután is közibünk az éket, … Hogy szörnyü halált halsz. (Arany János)
4. (katonaság) Vmely hadseregnek v. seregrésznek a támadás irányában elkeskenyedő alakzatban előretörő része, mely mélyen benyomul az ellenség területére. Előre tört ék; páncélos ék. A sereg egyik éke elérte a folyót.
5. Ékben: olyan formában, hogy két határoló vonala hegyesszöget alkot. A háztömb ékben végződik.
6. (ritka, elavult) Ékezet. Az, mely minden vidéken é hangot ád, a szokott éles ékkel jelöltetik. (Arany János)
Szóösszetétel(ek): ékbetű; ékcsőrű; ékfúró; ékszeg; ékvessző.
