erre
erre [e-e] névmás és határozószó, mutató (az ez mutató névmás -re ragos alakja)
I. ragos névmás Ld.: ez.
II. határozószó, mutató
1. <Mozgást jelentő ige mellett:> felém, aki beszélek, hozzám mint beszélőhöz közeli ponttal megjelölt s mutatással jelzett irány felé. Erre gyere! (ti. amerre én vagyok v. megyek). Vigyázz, erre jön az az autó! A malom integet a zöld fűzfák közül a karjaival, hogy erre, erre emberek. (Tömörkény István) || a. A beszédhelyzetből, az előzményekből ismert, előbb említett dolog, hely felé, amely a beszéd v. írás helyével azonos v. ahhoz közel van. Amint itt ülök, egyszer csak erre jön egy izgatott ember.
2. Hozzám, a beszélőhöz közel eső, mutatással jelzett helyen, tájon, környéken; ezen a helyen, tájon, vidéken. Az előbb ide tettem a táskámat, erre kell neki lennie valahol. Itt fogunk leülni, erre árnyékosabb. || a. <Helyzetet jelentő ige mellett, közel levő dologra mutatva:> ebben az irányban. Erre lakik a barátom. || b. A beszédhelyzetből, az előzményekből ismert, előbb említett helyen, tájon, környéken, amely egyszersmind az elbeszélés valóságos v. elképzelt színhelye. Akár egy hetet is eltölthet, míg ezen az úttalan síkságon élő ember erre téved. (Móricz Zsigmond) || c. Erre mifelénk: itt, ezen a környéken, ahol lakom v. lakunk.
3. <Mélyhangú megfelelőjével együtt használva:> Erre …, (am)arra … : egyik irányban …, másik irányban; erre is, ® arra is. Már itt nem tudá a két erős levente, A kisasszony erre, vagy amarra ment-e? … Így tehát indultak, puszta véletlenre, | A szerecsen arra, Rináld pedig erre. (Arany János–Ariosto-fordítás)
4. Közvetlenül az említett dolog, jelenség, esemény után; ezután, ekkor, ennek következtében, eredményeképp. Mi gyerekek feldöntöttünk egy széket, erre bejött apánk és rendre intett bennünket. Ez volt a hívó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból. (Mikszáth Kálmán)
