felbőg
felbőg tárgyatlan ige fölbőg (hangutánzó)
1. <Állat> hirtelen elnyújtott, harsány bőgő hangot hallat. A sivatagban néha-néha felbőgött egy oroszlán.
2. <Személy fájdalmában, indulatában> átható, mély hangon, hirtelen elnyújtva ordít, kiált egyet. Az ostorozott rabszolgák felbőgtek fájdalmukban.
3. <Készülék, gép> bőgő hangon megszólal, jelt ad. Délben felbőgtek a gyár szirénái. Autók bőgnek föl kinn az utcán, | mint őserdőben a tigrisek. (Kosztolányi Dezső)
felbőgés; felbőgő.
