feléje [1]
feléje [1] [e-e] határozószó (személyragos) felém, feléd, felénk, felétek [e-ë], feléjük v. (régies) feléjök; az egyes szám 3. személyben személyrag nélkül is: felé. Nyomósítva: őfeléje, őfeléjük (Az én, te stb. személyes névmásnak a felé névutóval nem használt kapcsolata helyett, néha a mutató névmással és a névutóval alkotott összetétel jelentésében.)
1. A személyraggal jelzett v. az előzményekből ismert személy, tárgy felé (1–2). Felém jön, közeledik; feléd int, kacsint, néz; háttal fordul felénk; felétek nyújtja kezét. A gyermek sírni kezdett, anyja feléje fordult. Odatartotta neki a játékot, a gyermek örömmel kapott feléje. Te lásd meg, Ó sors, szenvedő hazámat, Vérkönnyel ázva nyög feléd! (Kölcsey Ferenc) A pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat. (Petőfi Sándor) Európa, hozzád, | feléd, tefeléd száll szózatom a század | vak zürzavarában. (Kosztolányi Dezső) || a. Feléje se néz (vkinek): vkinek elkerüli a házát, a háza táját is, hosszabb ideig nem látogatja meg. Már hónapok óta felém se néz. Szégyeltelek a nagyképűek előtt, … megtagadtalak. Tíz év óta feléd se néztem. (Kosztolányi Dezső)
2. (rendsz. csak többes számú 1. és 2. személyben többnyire személyes névmással nyomósított alakban) Azon a tájon, környéken, amelyet a személyrag kifejez. Felétek most mi újság? Erre mifelénk sokat esett az eső.
