hahaha
hahaha [hahaha v. hâhâhâ] indulatszó, (ritka) haha (a hangsúly rendsz. az első, ritk. az utolsó szótagon)
1. <A mélyebb, öblösebb hangú, főleg az elemi erővel kitörő hangos nevetés, hahotázás szava.> Hahaha! mindjárt kireped az oldalom! (Csokonai Vitéz Mihály) Biz ez … semmi sem egyéb, mint egy alázatos szegény kis duda. – Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (Jókai Mór) Háháhá – kacagott fel a polgármester harsányan, hogy összes porcelánfoga … kivillant. (Móricz Zsigmond) || a. <A vidámság, jókedv, tetszés, öröm kifejezésére.> Ki ismert volna reá! hahaha! – szóltak nevetve. (Abonyi Lajos)
2. <Gúnyos nevetés, (nagyfokú) káröröm szava, különösen indulattól fűtött gúny kifejezésére.> Ezt jól megcsinálta, hahaha! Megkorbácsolom a világot! | Jajgatnak majd és én kacagok, Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam. | Hahaha! (Petőfi Sándor) Hahaha! hangzott egyszerre a gúnykacaj. (Jókai Mór) || a. (főleg irodalmi nyelvben) <Szelídebb gúnyt tartalmazó nevetés szava.> Bús mogorván ül Petike, | Ha ha ha! | Péter és bú! a mennykőbe, Mi baja? (Vörösmarty Mihály) Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha! (Mikszáth Kálmán) || b. <Bosszúsággal vegyes gúny kifejezésében.> Hahaha, éppen csak ez hiányzott még nekünk!
