hő [2]
hő [2] indulatszó (népies)
1. <Hőségtől, bortól, izgalomtól felhevült állapot érzékeltetésére:> hű! fű!, phű! De már erre hadd kerüljön elő a vörösgyurkó [= kulacs] az asztal alól. Hő, de melege lett egyszeribe Jónásnak. (Móricz Zsigmond)
2. <Öröm kifejezésére; annak érzékeltetésére, hogy vki előre örül vminek, vki boldogságának:> hű! tyű! Hő! Hogy fog ennek tapsikolni az én kis pujám! (Móricz Zsigmond)
3. <Ijedség kifejezésére, ijedt személy lelkiállapotának festésére.> Be van fogva az ökör, viszem magukat a házba. – Hő, csak a fejére kulcsolja nagyanyám a két kis vaskos barna kezét. (Móricz Zsigmond)
4. <Megütközés kifejezésére.> Azt a sánta csordást híjtam be eccer a házba, oszt aszontam neki, hogy szeressen engem. – Hő a zanyád [= az anyád]! mit adott érte? (Móricz Zsigmond) Hát Debrecenben szántanak-e már az asszonyok ebbe a nagy háborúba? Megütődve néz fel [a gazda]. – Debreceni asszony? … Hő, kedves úr, nagy dáma a debreceni asszony. Nincs a munkára … kínszerítve [= kényszerítve]. (Móricz Zsigmond)
5. <Meglepetés, csodálkozás kifejezésére:> hű! Hő, micsoda nagy ház! || a. <Elbeszélésben, csodálkozást is festő élénkítő szóként:> hej! Hő, nagy fiskális volt [édesapám], úgy írta a szerződéseket … mintha baltával csapkodná. (Móricz Zsigmond)
