i
i főnév i-t, -je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: felső nyelvállással, az ajak kerekítése nélkül képzett magas, palatális rövid magánhangzó (pl. az igen szó első hangja). Rövid i; az i ejtése, képzése. Ó az i | kelleme, ó az l | dallama … (Kosztolányi Dezső)
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének kilencedik, a magyar ábécének a h és az í közé eső tizenötödik betűje; nyomtatott alakja: i, I. Kis (rövid) i; nagy (rövid) I. A hold a barna éjben | a torony sárgaszin | hegyében | űlt, mint a pont az i-n. (Tóth Árpád–Musset-fordítás) Ivánovics Lenke! – mondta hangosan és érzelmesen, … s egy gyögyörű I betűt rajzolt képzeletben a hófehér papírra. (Krúdy Gyula)
2. (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik:> kilencedik. Az i) bekezdés; az első szakasz i) pontja.
3. <Írásbeli rövidítésül.> (mennyiségtan) i: imaginárius egység; (vasútügy) i.: <a vonat> indul(ása). || a. I v. ritk. i: római számjegy, értéke: 1 (egy).
