illan
illan tárgyatlan ige -t, -jon (rendsz. irányt jelölő határozóval)
1. (költői) <Személy> légiesen, könnyed, halk, gyors mozdulatokkal szökik, suhan vhová. Egy óvatlan pillanatban a kertbe illan. Azért szökve mintegy önnön udvarátul, Más útcára illan a kis ajtón, hátul. (Arany János) A jó gazdasszony … Szétnéz s a konyhába illan – | mert a jó ebéd fő. (Kosztolányi Dezső) || a. (költői) <Időszak, kor, állapot, jelenség> gyorsan, észrevétlenül tovatűnik, elsuhan. Jer, kedvesem édes! A tavasz illan. (Kisfaludy Károly) A fiatalságnak szép napjai, a gyönyörű kor Hirtelen illan, mint felhők sebes árnya tavasszal. (Vörösmarty Mihály) Az Öröm illan, ints neki, | Még visszavillan szép szeme. (Tóth Árpád)
2. <Némely anyag> nagyon gyorsan légnemű állapotba megy át, ilyenné válik. A kámfor illan. [A kaszát] szájához emeli, rálehel s várja …, mekkora darabon vonta be hályogosra a lehellet, s mily gyorsan illan. (Mikszáth Kálmán)
Igekötős igék: átillan; beillan; elillan; kiillan; tovaillan; visszaillan.
illanás.
