kellem
kellem [e-e v. ë-e] főnév -et, -e [ë, e] (régies, irodalmi nyelvben)
1. Fiatal nő külső megjelenésében, mozgásában, megnyilatkozásában észlelhető, tetszést v. vonzalmat ébresztő kedvesség; báj. Te jőj el égi kellemedben, Oh jőj megint el, kedvesem! (Vörösmarty Mihály) Pajkosan, kacérkodó kellemmel csapta össze kezeit. (Mikszáth Kálmán) Ő az okmány, kivel a kellem, | a porráomlás ellen a szellem, | az ólálkodó semmi ellen | szól, pöröl szorongó szerelmem. (József Attila) S beszélni kezdett halkan, csupa kellem, | szavában angyalok zenéje rémlett. (Babits Mihály–Dante-fordítás)
2. Vkinek a kellemei: fiatal nőnek (fedetlenül hagyott) szép, vonzó testrészei, kül. a keblei, mint az érzéki és esztétikai hatás eszközei; báj (2). Mit rejted előttem a gyönge kebelt, S vonsz kellemeidre, te csalfa, lepelt? (Vörösmarty Mihály) Látta, közel víván a fattyú, s lángba borúla Kellemein, s azokat szilajon kezdette kivánni. (Vörösmarty Mihály)
3. <Főleg a természetben, vmely természeti jelenségben megnyilvánuló> báj (3). Oda van a természet kelleme, a téli fákon száraz lomb remeg. (Tompa Mihály)
4. (csak többes számban) (gúnyos is) Kellemes érzés, élmény; gyönyör. A mai este főbb kellemeit Lendvaynénak … köszönjük. (Vörösmarty Mihály) Megvan az örömem, hogy a példányokat az illetőknek hazavihetem. Ez is a gyűjtés kellemeihez tartozik. (Arany János)
Szóösszetétel(ek): kellemgazdag.
kellemű.
