kellete
kellete [ë-e-e v. e-e-e] főnév (személyragos) (főként határozóragos alakban)
Szükséges, kívánatos, illő mértéke, foka. (népies, régies) Kellete idején, korán: éppen jókor, éppen akkor, amikor kell, szükséges. A kelletén túl: a) tovább, mint kellene. A kelletén túl marad, megy; b) (ritka) a szükségesnél, a kívánatosnál, az illőnél nagyobb mértékben, fokban. A kelletén túl gyakran. Sürűn töltöttek poharába – a kelletén túl sürűn. (Tolnai Lajos) || a. <középfokú melléknévvel v. határozószóval kapcs.> (A) kelleténél …: a szükséges, kívánt v. illő mértéknél, foknál … A kelleténél jobb, nagyobb, több, kevesebb; a kelleténél hosszabb, rövidebb; a kelleténél hamarább, később, korábban; a kelleténél erősebben, jobban; ® tovább megy a kelleténél; (szépítő, eufemisztikus kifejezésként) a kelleténél többet ivott: lerészegedett. A kelleténél hosszabb S mesterkélt rím éktelen. (Arany János) Ez az ügy kelleténél jobban fölizgatta. (Kosztolányi Dezső)
