keserv
keserv [e-e] főnév -et, -e [e, e] (főleg ragos alakban)
1. (választékos, irodalmi nyelvben) Bánat, lelki fájdalom, keserűség (2a). Keservében; elpanaszolja keserveit. Üdvözlégy, kegyes Hold, | … Csak te tudod nyögő Szivem keservét. (Bacsányi János) Gyönge virágként Hervad el a szép szűz néma keserve között. (Kisfaludy Károly) Az nem lehet, hogy annyi szív Hiában onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. (Vörösmarty Mihály) Magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad. | Hiszen gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon. (Ady Endre) || a. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Keserű sírás, könnyezés, könnyhullatás. Ázik a föld keservemtől Lábam minden nyomában. (Kisfaludy Sándor)
2. (népies) <Ragos alakban szitokszóként v. káromkodásszerű kifejezésekben.> A keservét v. keservit (neki): a mindenit, a nemjóját (neki). Menjen az anyja keservébe!: tüstént takarodjék!, menjen a fenébe! Egy jó darab májat kilöktek elébe, S menjen onnan, mondák, „anyja keservébe”. (Arany János) Ordas új bor a pohárban … | „A keservét! hisz ez méreg!” (Arany János)
