kísértő
kísértő [í v. i] melléknév és főnév
I. melléknév -en [e]
1. Olyan, aki, ami kísért, kísértésbe ejt. Kísértő alkalom; kísértő szavak.
2. (költői) Olyan, aki, ami kísértetként megjelenik. Kísértő lélek, szellem. S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sírbul éjféltájban, S győztes ellenségidnek megint kell Küzdeni … kisértő lelkeinkkel. (Petőfi Sándor) Még kacagok, ha rám borul a mámor, De ez a kacaj már nem az enyém: Kisértő hang halottak országából. (Ady Endre) Megszokta a régi ház kisértő lelkeit. (Krúdy Gyula) || a. (választékos) Visszatérő <emlék, látomás>. Kísértő álom(kép).
3. (átvitt értelemben, ritka, költői) Megejtő, csodás, varázslatos. Kísértő tünemény. Kísértő zene szól A halvány nád felett. (Vörösmarty Mihály)
II. főnév -t, -*je [e]
Kerülendő szó vagy kifejezés.
1. (vallásügy, irodalmi nyelvben) Ördög, sátán. Egy pillanat … kénkőszag érzik, Hová lett a kisértő? nézik: Hűlt helye a tanári széken. (Arany János) A félhomályban … mintha kísértő jelent volna meg tűzszemeivel. (Jókai Mór)
2. (ritka, régies, irodalmi nyelvben) Kísértet (1). A pásztor … áldja magában az első kakasszót, mely a kísértőt hazaküldi hideg kriptájába. (Jókai Mór)
kísértői.
