különc
különc főnév -öt, -e [e]
1. A közösségben általánosan elfogadott, szokásos életformától magát elkülönítő, makacsul és következetesen egyéni életmódot folytató, ill. ilyen nézeteket valló személy, főleg férfi. Közismert különc. Az ügyvéd ki volt kiáltva különcnek. (Vas Gereben) Petőfi szerette külsőleg a különcöt játszani. (Jókai Mór)
2. jelzői használat(ban) Különcök (1) közé tartozó. Különc agglegény. Gazdag, különc amerikainak volt leánya. (Kuncz Aladár) Micsoda magányosságban kellett élnie különc, kemény, szinte embergyűlölő férje mellett … (Babits Mihály)
3. jelzői használat(ban) Ilyen személyre valló, rá jellemző, tőle származó <magatartás, megnyilatkozás>. Különc módon; különc szokásai vannak. Különc életmódjából eredő erkölcsei … a civilizált világétól eltérők. (Vörösmarty Mihály)
