lant
lant főnév -ot, -ja
1. (zene) <Főleg a XII–XVIII. században haszn.,> fából készült, hosszúkás, mandula formájú, alul kiszélesedő és félgömbszerűen kidomborodó, rövid nyakú, hat húrú hangszer, amelyet ujjal pengetve szólaltatnak meg. Pengeti, veri a lantot. Két ifju térdel, kezökben a lant, A kopja tövén, mint ha volna feszűlet. (Arany János)
2. (ritka) <A régi görögöknél és a rómaiaknál> húros hangszer, amelyen a pengetővel megszólaltatható húrok kecskeszarvból készült v. azt utánzó keretbe voltak kifeszítve; líra.
3. (átvitt értelemben, költői) Ez a hangszer mint a költői tevékenység jelképe, ill. maga a költészet. Leteszi a lantot: a) abbahagyja a versírást; b) (bizalmas) vmely tevékenységet félbeszakít, nem folytat tovább. Hűtlen lett lantjához. Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait. (Eötvös József) Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, ami benned van. (Petőfi Sándor) A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez. (Arany János) Kifáradt, keskeny ujjam Egy lant idegén álmodozva babrál. (Juhász Gyula)
Szóösszetétel(ek): lanthal; lantpengető; lantszó.
