nyugta [2]
nyugta [2] főnév (személyragos) ..tát, ..tom, ..tod, ..tunk, ..totok, ..tuk (csak egyes számban, főként tagadó mondatban)
1. Vkinek, vminek háborítatlan állapota, nyugvása, nyugalma, pihenése. Nincs nyugta: a) a sok munkától, elintézni valótól nem jut pihenéshez; b) izeg-mozog, nem találja a helyét; c) mindig tesz-vesz vmit; d) elkívánkozik onnét, ahol van; nincs nyugta vkitől: vki nem hagy neki békét, folyton zaklatja; nincs nyugta, míg …, nem …; nem leli, nem találja nyugtát. Már nyugtom éjjel sem találom. Mert ott is ébren tart az álom. (Csokonai Vitéz Mihály) Nem volt nyugta, míg rá nem talált az ebédlőben. (Mikszáth Kálmán) Sehol se volt nyugtom … (Babits Mihály)
2. A napnak (v. ritk. más égitestnek) a látóhatár alá merülése, lenyugvása, lemenetele. A napnak a nyugtát nézte. Rekkenő nap nyugta kétes, Szebb, borúra várt derű. (Arany János)
3. (ritka, irodalmi nyelvben) Mozdulatlanság, mozdulatlan nyugalom, nyugvás. Délceg, erőteljes alak, … nyugtában egy szobor, mozdultában egy istennő. (Jókai Mór)
Közmondás(ok): nyugtával dicsérd a napot: addig ne mondj ítéletet, dicséretet vmiről, főleg vmely folyamatról, míg véget nem ért, be nem fejeződött.
Szóösszetétel(ek): napnyugta.
