oktalan
oktalan melléknév, határozószó és főnév
I. melléknév -ul, -abb (választékos)
1. Ésszel, értelemmel nem bíró, gondolkodásra, megfontolásra képtelen <állat>. Az oktalan állat nem hagyja el bornyát. (népköltés) Csodálatos, mélyenható, Édes fájós e kürtzene … Rá az eb is, az oktalan, Ösztönileg vonit, csahol. (Arany János)
2. Bután, ostobán viselkedő, nehéz felfogású, meggondolatlan <személy, csoport>. A könny az a | gyöngy, mellyel a halálos ágyba fekvő | szép virtus ékesíttetik! Ki ekkor | is még lemond, az oktalan – bolond. (Katona József) || a. Fejletlen eszű, még nem elég okos <fiatalkorú személy>. Oktalan gyermek. Mi volt nekem A szerelem? | Oktalan kis balga gyermek, Aki pillangókat kerget. (Petőfi Sándor)
3. Ilyen személyre jellemző, tőle származó <magatartás, megnyilatkozás>. Oktalan felelet. Oktalanul viselkedik. Gyermekem … veszélybe Oktalanúl ne szaladj. (Vörösmarty Mihály)
4. Olyan <cselekvés, érzés>, amelynek nincs elfogadható oka, elégséges alapja; indokolatlan, alaptalan. Oktalan félelem, riadalom, versengés. Engesztelődjél, vajda, oktalan Buzgólkodásom vitt most ennyire. (Vörösmarty Mihály) De sokat sírtam, de jogtalanúl, | de rengeteget, de oktalanúl! (Szabó Lőrinc)
II. határozószó (régies, választékos) Oktalanul. Ti földi istenek, | soha oktalan nem tesztek semmit is. (Katona József)
III. főnév -t, -ok, -ja (irodalmi nyelvben) Oktalan (2) személy. Oh, az oktalanja! Nem oktatom, csak idomítom őket, Szavak szerint, miket nem értenek … Az oktalan bámúl és azt hiszi E szép szavakkal szellemet idézünk. (Madách Imre) András … kérdezősködött okostól, oktalantól. (Jókai Mór)
