sej
sej [e v. ë v. ë] indulatszó, (tájszó) séj
1. <Mulatás, tánc közben használt kurjantásban.> Sej, sose halunk meg!
2. <Népdal, népies műdal, népszerű nóta szövegében haszn. réjaként, a vers ritmusától független felkiáltásként; jókedv, mulatáskor jelentkező emelkedett hangulat kifejezésére.> A ködmönöm bürgebőr, bürgebőr, A bundám is bürgebőr, bürgebőr. Sej! bürgebőr! (népköltés) De hogy itt ne virradjunk, Hazafelé ballagjunk Billegjünk és ballagjunk – sej! Mög-mögálljunk, itassunk. (Gárdonyi Géza) A betyárnak nem volt szabad se félni, se aggódni. Aki betyár, az lovon jár – így kellett dalolni – séj daruszőrű paripán jár. (Móricz Zsigmond)
3. Szomorú hangulatú népdalokban használt réjaként; a vers ritmusától független felkiáltásként. Béres vagyok, béres, béresnek szegődtem, Sej, itt az újesztendő, jön a szekér értem. (népköltés)
