sikít [1]
sikít [1] ige -ott, -son; -ani v. -ni
1. tárgyatlan (-t ragos mértékhatározóval is) <Főleg gyermek, nő> nagyon éles, magas hangon egyet sikolt. Nagyot sikított fájdalmában. Ijedtében akkorát sikított, hogy összefutott az egész ház. Míg más nők nagyokat sikítanak, ha lefut a cipőjük orránál egy-egy pincei patkány, ez a két némber utána pislant a tovasiető állatkának. (Gelléri Andor Endre) || a. tárgyatlan (Főleg gyermek, nő) ilyen hangon visít, sikoltoz. A gyerek sikított, toporzékolt. A lányok sikítva szaladtak szét. Egy gazdaember jó lelkü felesége … Egyszer kinézett a kukoricaföldre, S ott egy barázdában lelt engem heverve. | Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta, Nem hagyott a földön felvett a karjára. (Petőfi Sándor) Húsvéti locsoláskor … a mi legényeink is ütötték, vágták a hosszúszoknyás nőket, akik sikítottak és kacagtak. (Móricz Zsigmond)
2. tárgyatlan Sikítva szól. Ne bánts! – sikított az asszony. Nem, nem, nem – sikított Krisztina. (Mikszáth Kálmán) || a. tárgyas Sikítva mond v. (ritka) énekel vmit. Pusztulj a háztól! – sikította. A falusi gyerekek kántálni jártak … éles gyermekhangok sikították, hogy: Az Istennek szent angyala … (Móricz Zsigmond)
Igekötős igék: belesikít; elsikít; felsikít; rásikít.
sikító; sikíttat.
