BŰN
BŰN, BÜN (bű-n, lásd. BŰ) fn. tt. bűn-t, tb. ~ök. 1) Általán, valamely törvénynek szándékos áthágása. Polgári, katonai bűn. 2) Szorosb ért. szántszándékos megszegése valamely erkölcsi, illetőleg isteni, és egyházi törvénynek, s maga azon cselekedet, mely e megszegésből származik. Bűnt követni el. Bűnt cselekedni. Bűnre vetemedni. Mást bűnre ingerelni, csábítani. Bűnbe merülni. Bűntől irtózni. Bűnt vallani. Bűneit szánni, bánni, töredelmesen meggyónni. Meguntam, vagy utálom, mint a bűnömet. Km. A keresztény erkölcstan szerint: bocsánandó bűn, halálos bűn, eredendő (eredeti) bűn (peccatum originale), cselekvési bűn; égbekiáltó bűn; fő bűnök; idegen bűnök; Sz. Lélek ellen való bűn; néma bűn (Sodomia). Nagy bűn, szarvas bűn. Bűnöket megbocsátani. Bűntől feloldozni. Ez még nagy pénteken sem bűn. Km. Ne uralkodjék a bűn a ti halandó testeteken. II. Kor. 5. 21. Ki bűnt nem tett sem álnokság nem uralkodott szájában. Péter. 2, 22. A Szentirásban a bűn gyakran annyi mint hajlandóság a bűnre, az ember erkölcsi természetének megromlása. „Minden zsidók és görögök a bűn alatt vannak.“ Rom. 3. 9. „De az irás mindeneket a bűn alá rekesztett.“ Galat. 3. 22.
Rokonokul tekinthetők a parszi vinah, továbbá hellen βινεω, ποινη, ϕονος, latin poena, punio, német Pein stb.
