ÉG, (1)
ÉG, (1), önh. m. ég-tem, ég-tél, ég-ětt. 1) Tulajdonkép mondjuk oly testről, mely tüzet fogott, világít és melegít. Ég a tüzre tett száraz fa. Ég a meggyujtott széna, szalma. Ég a gyertya, mécs, lámpa. Nem kell azon örvendeni, mikor a szomszéd háza ég. (Km.) Beég a ház. Elég az egész falu. Kiégett mindenéből. Leégett a pajta egész fenékig. A száraz fa mellett a nyers fa is megég. (Km.) Körmére égett a gyertya. 2) Átv. ért. mondjuk az állati testről, midőn valamely kóros állapot miatt rendkivüli melegséget érez, midőn az öszvetódúlt vér a bőrön átlátszatóvá lesz. Ég a bőre, sebe. Ég a szája a paprikás ételtől. Ég a feje a sok gondtól, aggságtól. Égnek szemei. Égnek orczái a sok bortól. A napról: Ég a nap láng-szenvedéllyel. Iduna (Szász Póli). Különösen mondják az erős indulatokról. Ég benne a szerelem, boszú, harag, vagy ég a szerelemtől, bosszutól, haragtól.
Rokonságai a szanszkrit agnisz, latin ignis, hellén αυγη, αιγλη, litván ugnis, török jak-mak; de ide sorolhatók a német Auge, latin oculus, szanszkrit íksz (lát) stb. szók is.
Magyar elemzéssel némelyek szerént ég már nem tiszta gyök, hanem származék, még pedig hő v. hé gyökből, azaz ég = hé-ěg v. hev-ěg, azaz hevet v. meleget ad folytonosan, oly alakulással, mint lob lobog (Kassai József).
