FÜST
FÜST, (füs-t) fn. tt. füst-öt. Vagy egy gyökből származik a fűl és fűt igékkel, (fü-s és értelme: meleges, vagy az st testet vagy tárgyat jelentvén, de a t toldalékbetünek is tekintethetvén, mint a hóbort, csoport, rubint, forint stb. szókban); vagy pedig füs gyök a fés-sel is (mint fésű, füsü mutatja), egy jelentésünek vétethetik, s ekkor ‘füst’ értelme: feselő, feloszló test. Curtius jeles nyelvész is a hellen ϑυ−ος, s ezzel egy sorban a latin fu-mu-s szókról így nyilatkozik: Die Grundbedentung war wahrscheinlich „aufbrauzen, aufwirbeln.” (A fu-mus gyökbetűji szintén egyeznek a magyar füst fü gyökbetűjivel). Jelenti azon szálló, repülékeny testet, mely az igen megmelegedett vagy valósaggal égő testekből látható alakban kifejlődik és felszáll a nélkül, hogy égne, s mely magában foglalja az égő test repülékeny részeit, s gyakran vízgőzzel is keverve van. Fekete, fehér, sürü, világos, kék, gomolygó füst. Füstre akasztani a húst. Nem messze jár a láng a füsttől. (Km.) Füst árán nem ád el szelet. (Km.). Átv. ért. Egy füst alatt tartani a lakodalmat, am. egy lakomával, egy főzéssel, egyszerre. Használják egyébkor is, pl. egy füst alatt mást is elvégezhetünk. Füstbe ment minden reménye, am. semmi sem lett belőle, eltünt. Nagyobb a füstje, mintsem a pecsenyéje, am. nagyobb a látszatja, mint valósága, haszna.
