HULLÁM
HULLÁM, (hull-ó-am) fn. tt. hullám-ot, harm. szr. ~a v. ~ja. Gyökeleme a hangutánzó hu, melyből kettőztetett ol képzővel, s öszvehúzva lett hull, azaz tompa hu hangot ad, innen hulló igenév, s am képzővel hulló-am, hullám. Így képződtek a csillám, villám szók is. Némely vélemény szerint gyöke hul, a fehéret jelentő hol-val rokoníttatik, mennyiben a tajtékzó hullám fehér szokott lenni. Jelenti a szél által felhajtott, felsodrott, feltornyosodott, s tompa hu hanggal tóduló, s majd emelkedő, majd aláeső vízhabokat. Tenger hullámai. Balaton hullámai. A hullámok hányják vetik a hajót. Parthoz ütődő hullámok. A hullámok átcsaptak a sajka fölött. Hullámokat hasogató gőzösök.
„Hullám dagad s örvénybe száll,
Hullám között vár a halál.”
Hullám között vár a halál.”
Kölcsey.
„S indul az ádáz kard, mint a tüzes villám;
Karikáit a hír hányja, mikép hullám.”
Karikáit a hír hányja, mikép hullám.”
Arany.
Költői nyelvben képes kifejezéssel általán am. mély, nagy víz. Hullámokba temetkezni. Elborította a hullám.
